Amikor kamasz voltam elkezdtem kutatni az Élet értelmét. Eljutottam Istenhez. Évekig melengetett a kebelén majd valami ilyesmit mondhatott - elég volt, most már mehetsz, magad is elleszel... Jönnöm kellett, noha annyira vágyom vissza mint anyatejről frissen leszoktatott gyerek a fehér keblek biztos puhaságába.
Nem tudom miért ilyen az Élet. Csak azt, hogy egyre inkább halványul a kérdés maga.
Éppen árvaházat keresünk egy kisfiúnak.
A helyzet nem rózsás.
Vannak pozitív példák, nagy felemelkedések de gyakorta előfordul az is, hogy a gyerek végigjárja szülei, éveken át általa megvetett és eltélt útját.
Mintha látni szeretné, honnan jött, annak érdekében, hogy sikerüljön megválaszolnia, hogy éppen hova is tart.
És Isten nem szólhat bele.
Akkor sem, amikor lop, csal, hazudik, veszélybe sodorja önmagát, ahogy a híd fele vezető úton sem. Csak akkor amikor felkiált. Amikor úgy érzi, elvégeztetett.

Nem tudom, hogy eddig el tudtam-e, hogy mi az öröm...
Láttam a gyermekeimen. És érzem a jelenlétükben. De kevés az olyan történés, ami kiugraszt a lelkemre fagyott stuporból.
Ma viszont láttam örömöt.
Annak az anyának az arcán, aki eddig a Halállal osztozott a párnáján, de ma reggel felemelkedett.
Ahogy Pilinszky mondja: az ágy közös, a párna nem...
Nos itt a párna őrzi a Halál arcának lenyomatát.
Azaz, őrizte.
Egészen ma reggelig.
Amikor az anya felállt, mert tervei lettek.
Egészen nagyok. Hogy ismét nekilendűl az Életnek, harmadszorra is, két agyvérzésen túl és őszig annyira helyrepattan, hogy elrendezhesse gyerekét.
Olyan volt ez az öröm, mint az éppen kipattani készülő hajnalhasadás.
Üde. friss, utánozhatatlan és Isteni.
Színpompás.

Megszégyeltem magam.
Valósággal megijesztett. Összegörnyedtem lelkiekben.
Hogy mennyire nem vagyok hálás az Életért, az egészségért, a munkáért, a szüleimért, testvéreimért, a barátokért, akikért tűzbe mennék - függetlenül attól, hogy ők értem nem fordított helyzetben és természetesen a gyermekeimért. Akiket nevelhetek, gondozhatok, szerethetek. Van karom, hogy átöleljem, kezem, hogy simogassam, lábam, hogy játszótérre vigyem és fenékbe rugjam.

Kijárna?
Természetes lenne?
Nem. Ez kegyelem.
Ahogy az élet minden egyes mozzanata igen - a maga igenjeivel és nemjeivel, de főleg az utóbbiakkal.