Mindenhonnan a via negatíva folyik. Pontosan körvonalazódik bennünk már zsenge gyermekkorunktól kezdődően, hogy melyek a nem jó útak. Merre nem kell menni. Hamarabb szerzünk tudomást arról, hogy mit jelent rossznak lenni, és egészen későre vagy soha arról, hogy mit rejt a jóság. Erre vállalkoznék.
Jóság az, hogy tegnap felhívok egy ezer idegent.
Soha életében nem hallott rólam és az egyesületről amit képviselek.
Az ő alapítványa valamikor beteg gyermekek, fiatalok kezelésének támogatásával foglalkozott.
Ma már nem. Nincs forrás. Mondom jó. Ha már felhívtam beszélgessünk. Nem nagy összeget kérek, nem magamnak kérem, nincs vesztenivalóm.
Felvázolom, hogy nagyon beteg gyerek, egyedülálló anyuka, tehetséges sportoló testvér és semmi remény. Most azonban nagy a baj. Segíteni kellene azonnal és nekem sem mint fizikai személy sem mint egyesületi képviselő ez az összeg nem áll rendelkezésemre.
A beszélgetés nem tart többet mint öt perc.
Nem ígéret hangzik el, hanem egy egyszerű kérés. Utasítás.
- Kérem a bankszámlát, ahova a pénzt utalhatom.
Másnap reggel megvan a pénz, elvégződnek a szükséges vizsgálatok, a gyerek korházba kerül, megfelelő orvosi ellátás és felügyelet alá.
Kérdezem a köszönet mellett, valamivel el kell esetleg számolnom.
Mire a válasz:
- nem. a pénz nem alapítványon keresztül utalódott. lett...
Nincsenek szavaim.
Köszönet van a szívemben - hiszen a világ zömében élhetetlen.
És ime, vannak emberek - akik ki tudja hogyan, élhetővé varázsolják azok számára, akiknek a remény eleve halva született.

Alighogy egy eset megoldódik, jön helyébe másik kettő.
Az anya, aki egyedül neveli 5 éves gyerekét. Van egy élettárs, aki néha van, máskor eltűnik. Anyuka időközben a semmiből, váratlanul agyvérzést kap. Lebénul. Korházból kiadják. Marad a test és a gyerek. A szomszédok segítenek - de a gyerek egy betegen fekvő anyával van együtt, aki magát sem rendezheti.

Ahogy a másik sem egyszerűbb.
Vak lány egy beteg anyával. Az anya betegsége a történteket az elviselhetetlenség és megoldhatatlanság szintjére emeli. Beteggondozóból beteggé avanzsál. Korházi tartózkodása alatt - az addig bérelt lakásból kiteszik őket. A lány barátai jóindulatán - az anya a semmi közepén, megcsonkítva. Segítséget kérnek, egy kapaszkodót. Egy olyan esélyt, ami reálisan nem létezik. Hiszen mindkettő segítségre szorul, ellátásra, gondozásra. Miközben annyira szegények, hogy betevő falatra sem jut. Nincs hova menni, nincs kitől segítséget kérni.
Nincs gondozó. Van azonban két segítségre szoruló gondozott.
Nem vagyunk Spárta, de társadalmi modellünk közelebb áll az akkorihoz, mint az elvárthoz.
Mert nem öljük meg őket, hanem kivárjuk amíg maguktól szép csendben meghalnak.

Nem tudom mi a teendő.
Ahogy azt sem pillanatnyilag, hogy hova lehet fordulni velük.
Egy egészen biztos - végül minden megoldódik, csak kerül helyette mindig másik négy...