Polgármester választások alkalmával mindig elgondolkodtam azon, hogy melyik réteg lehet egészen pontosan az, amelyik minduntalan visszatapsolja azt, aki hosszú évek óta megkeseríti mindannyiunk életét, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt mellett tesszük vagy nem tesszük le amúgy szimpátia-voksunkat illetve attól, hogy éppen román vagy magyar anyanyelvűek vagyunk.
Abban egyeztem ki magammal, hogy bizonyára az a réteg, amely meg van győződve arról, hogy ami fejlődés és jó a városban - az az aktuális polgármesternek köszönhető. Amelyik réteg örül a koncerteknek, az ingyen ételnek és felhígitott italnak az egyedüli fürdőkomplexumunk megnyitóján, aki megannyi nagy dolgot tett a város fejlődése érdekében...
Gyanakodtam tömegbútításra - hogy lehetnek rétegek, lásd prálá testvérek, akik őszintén elmondják, hogy fizettek és ígértek nekik. S holott tudták, hogy üres ígérettel néznek szembe a kicsi pénznek hatalma volt felettük. Most mennyire bánják, de ismét vagy még mindig olyan helyzetben vannak, hogy egy meleg kenyérért elárulnák az anyjukat is. És hát buletint kaptak soron kívűl, meg a gyermekek nem feküdtek le éhesen és mocskosan ...


Ma azonban megdölt minden eddigi hipotézisem.
Nem csak a cigány szavaz Virág polgármester úrra.
Hanem a magunkfajta, fiatal, családjáért és jövőjéért küzdő középrétegbéli román értelmiség is. Már ha az egggyetemet lehet értelmiségosztásnak titulálni.
Itt van ez a fiatal házaspár.
Négy gyermekkel. Az éhes szájak, a roszcsont lábak, az állandóan fejlődő fizikumok, az üres zsáknak bizonyuló lakhatás és számlák kiélezett küzdelmek elé állítják az embert.
Mosolygós, barátságos, nyitott kis család.
Csak a jellegzetes, pergelt-hagyma alapú csobicaszag árulkodik messziről nemzeti hovatartozásukról. Amit nem fed el a legjobb párfüm sem, bárhogy is igyekezzenek. Benne lakik a bőrükben, hajukban, ruháik szálaiban, molekuláikban.

Messziről tudni ha egy folyóson látnak, hogy melyikünk hova tartozik.
Mi mindig egy lépéssel hátrább. Diszkréten, jólnevelten, csendesen, alkalmazkodva.
Ők hangosan, előjogokat élvezve, mint aki minden helyzetben Otthon van.
A gyermekeknek magyarázom nemrégiben: nem biztos, hogy helyes ahogyan cselekszem... Nem biztos, hogy jó a minta, amit mutatok - ha majd szeretnék - minden képpen tegyenek másként. És jegyezzék meg: otthon vannak... A városban, az országban, a világban, minden egyes helyzetben és egyáltalán.
Nem tudom, hogy értenek-e vagy csak a mélységeim rezdülése kelt bennük hatást.

Ma mind a játszótéren vagyunk. Közösen. Magyar gyermek ügyesebb - mondjon ki mit akar. Jobban mászik, bátrabb, fejlettebb, jó a problémamegoldó készsége, sportosabb, deszkurkörécebb.
Látom a román apukán, hogy a látvány hervassza.
Kis idő múlva megjönnek a gördeszkások.
Magyarok mind.
Megkér az egyik - illedelmesen, jólnevelten, kompromisszumkészen - legyünk olyan kedvesek szólítsuk el a gyerekeket, hiszen edzeni szeretnének. Közben már a mieink ki, románok maradnak. Tovább fűznek a fiatalok. Mondom a többi kölyök nem hozzám tartozik - ott az apuka, kérjék őt. Román - teszem hozzá. Mire a fiatalok - ők anyaországiak, diákcsereprogramban vesznek részt, nem beszélnek románul, legyek olyan kedves kérjem meg én az apukát.
Mint jó szomszéd mondom az apának - hozza ki a fiúkat.
Erre szólal meg benne a győztes, a leigázó, a vendéglátó, a Virár úr választópolgár: A MI POLGÁRMESTERÜNK, NEM NEKIK CSINÁLTATTA A PÁLYÁT, HANEM  ...
Nem folytatom, nem ítélkezem, nem kommunikálok.
Elfordulok. Ledöbbenek. Elhallgatok. Megsemmisülök.
Csalódtam.
Sokkolódtam.
Azt hittem a paraszt, az iskolázatlan móc szalad és bizonyítja odaadását, mert hülye, mert nem képes gondolkodni, dönteni, előrevetíteni. Miközben nem. Bazdmeg, nem... S erre most inkább nem es varrok gombot. Elsuvasztom jó mélyen a varróládám aljára, a többi megsemmisüléseim közi.