A tavaly május elsején és az utána következő szabadnapon - szabadnapokon?..., hülyére kirándultuk magunkat. Olyan fáradtan jöttünk haza, hogy másnap rongyként indultunk és nem azzal a bizonyos megújult erővel munkába. Nem lehettünk egyedüliek. Hiszen bárhova mentünk tömeg fogadott. Kötelezett a szabadnap és a jóidő.
Mert milyen ember az, aki otthon marad ha van pár szabadnapja?...
Mert a világot látni kell...
Mert aki csak maga körül forog - megfosztja magát a megtapasztalás és fejlődés lehetősségétől...
Mert, mert.
Nem tudom honnan és hova.
Régebben az ember kényszerből távozott el otthonából.
A szegény lány és legény szolgálni, mert nem tudtak már neki enni adni.
A férfiember háborúba.
Az asszony a szomszédos faluba, városba, településre - a vásárba.
Dolgavégeztével igyekezett haza, otthonába.
Azaz, volt egy hely, amit úgy hívott OTTHON.
Kérdem én - most van-e?
Most amikor egyik fészekből a másikba költözünk. Amikor már nem egy lakás, egy bizonyos negyed vagy város, netalán ország vagy kontinens jelenti az otthont - hanem jó esetben egy sziget, a lelkünk mélyén. Amit bárhova magunkkal vihetünk és bármikor felnyithatunk, hogy táplálkozzunk belőle.
Persze az első lenyomat, gyermekkorunk helyszíne örök erővel bír.
Azt semmi nem übereli túl. Semmi, soha.

Jók lennének azok a bizonyos válaszok, azokra a kérdésekre, hogy hova igyekszik mindenki.
Mit keresünk globálisan, mindannyian?
Miért fontos, hogy a belső életterünkön túl, vagy legtöbbször annak dacára építgessük a külső teret. Hogy belakjuk a földet és soha ne birtokoljuk az önismeretet és saját képességeink ismeretét?
Mit szeretnénk elhallgattatni vagy mitől akarunk menekülni, elszaladni minden egyes alkalommal, amikor esélyünk lenne a csendre, értékeink és hiányosságaink számbavételére?
Miért nem nyár a nyár szülővárosunkban - mitől lesz jobb egy idegen parton vagy a Riviérán?
Kinek vagy kiknek akarunk bizonyítani és mit, amikor még arra sem válaszoltunk önmagunknak, hogy honnan és pontosan hova?

Quo vadis Nazariusz?
Quo vadis?...