Annak idején, amikor én gyorskorcsolyáztam, nem igazán lehetett görkorizó fiatalokat látni a város utcáin. Voltak a hokisok, akik tudtak görizni és volt is mivel nekik, voltak a futókorisok ugyebár, akiknek szintén volt mivel, illetve voltak a négykerekű, cipőre köthető görkorik, amikkel nem lehetett túl nagy sebességet megfogni, mert fejreálltál.

Nekünk, akiknek hazaadták a korcsolyákat és göriket a lelkünkre kötötték, hogy utcán nem használni... Nem igazán lehetett kereket kapni hozzá. Volt egy régi gyorskoris bácsi, aki sajnálatból készített kereket, de nem volt ez számára megélhetési forrás - mindig duzzogott, amikor megkértük, mert egyébként cipész volt. Táskát, cipőt és ehhez hasonlókat javított.

A felköthető görik, amiket használtunk az utcán - mégis óriási élményt voltak képesek nyújtani. Ritkán használtuk őket párként. Hogy egyszerre több embernek is örömforrást jelentsenek - fél lábra húztuk és úgy eresztettük lefele a hegyen, egészen az orrvérzésig, vagy bőrradírig.

Egyszer sietnem kellett valahova.

Tojást sem lehetett kapni - azt kellett vinnem A pontból B pontba valakinek aki megszorúlt. Nekünk volt éppen, házi és több is. Hogy gyorsabban haladjak és visszamehessek játszani - felkaptam a gyorsgörimet és azzal mentem. A Suceava utcaba tartottam éppen. A kanyarban éppen egy házat renováltak. Apró kövek hevertek a kanyarban alattomosan, várva a siető görkorist - jelen esetben engem. Akkorát vetettem, hogy azt hittem reptemben, többé soha nem kelek fel. Ceausecu idő járván persze, hogy fontosabb volt a tojás mint a testi épség és egészség. Emlékszem, ahogy átsuhant rajtam - inkább a karom, mint a tojás...

Egy sem tört el.

Akkor jöttem rá, hogy a göri másra is használható, mint a kötelező edzés. Utána gyakran göriztem előszeretettel. Addig ezzel a mindentudó párral edzésen kívűl soha.

Ma a gyermekeknek görizni támadt kedve.

Annánál, aki hamarabb görizett, mint hokizott - bevett szokás.

Balázsnál nem.

Nála a göri munkaeszköz. A görizés meg munka. Nem is hitte volna, hogy használható másra is - egészen a mai napig. Amikor három órán keresztül nevetve kergették egymást a nővérével és megtanult hegyen lefele ereszkedni, ugratni és marhulni vele. Alig tudtuk leszedni a lábairól. Ha tőle függött volna, azzal zuhanyzik és tér nyugóvóra.

Kisímult az arca - nem versenyzett, nem összpontosított, nem hiányolta a védőket - megtanult esni és nevetni. Hangosan, gyöngyőzően, gyermekien.

Jó volt nézni a metamorfozálódott gyermekarcot, ahogy a feszűlésből átengedi magát a játéknak.

Anyaságom jutott párhúzamosan eszembe.

Mondják gyermeket szülni és nevelni sokkal előnyösebb fiatalon, hiszen az embernek van még hozzá türelme. És nem tudok egyetérteni. Nekem idő kellett, míg anyává értem. Ha újra élhetném annyi minden nem bántana és bosszantana. Tudnám és tisztelném, hogy ez az egyetlen esély adatott a boldogsághoz. Ami soha többé nem tér vissza. Minden percét maximálisan élvezni kell. Akkor is ha sír, akkor is ha beteg, nyűgős, hisztis, neveletlen és engedetlen. És éppen mint ma - lennének dolgok amiket nem hallanék meg. Egyszerűen továbbmennék. Élvezve a pillanatot, az egyetlent és feledhetetlent, megismételhetetlent.

Idő kell míg az ember eljut ide.

De ez a pont mindent megér.

Minél hamarabb következik be annál nagyobb ajándék.