Ma a gyerekekkel a boldogságról beszéltünk vallásórán. Volt aki az elfogyhatatlan óriásfagyi kívánságával rukkolt elő, de többen a családot és az egészséget említették meg fő boldogságfaktorként.
Minden alkalommal félelem tölt el ha a gyerekekkel nagyon mély és személyes témát dolgozunk fel. Úgy vagyok mint a szentségekkel. Tartás és tisztátalan félelem tölt el. Nem vagyok méltó, hogy beavatott legyek. Márpedig a gyermekek rajzai beszédesek.
Ma is többen emlegetik a válást.
Furcsálják, hogy nem sajnálkozom.
Mondom az én szüleim is kegyetlenül korán elváltak.
Az egyik kisfú felháborodottan kérdezi - tudom-e milyen amikor minden gyerek valami apás dolgot mesél el a vakáció után és ő kikérezik amikor rákerülne a sor azzal az ürüggyel, hogy vécéznie kell. Mondom pontosan tudom...
A másik meg, hogy az apja falun él, de ő három éve nem látta, mert soha nincs annyi zsebpénze, hogy lefedhesse belőle az útat.
Na itt már sajnálkozom.
De csak magamban.
Arra az apára gondolok, aki bánatában elissza az út árát és jól el is füstöli, mert évek óta nem láthatta a fiát...

A minap turbómotormeghajtással dolgozom, amikor belép egy hölgy az irodába.
Rendszerint minden látogatónak örülök, de vannak azok az a napok...
Mindennek tetejébe rossz lábbal is indít.
Rámförmed, hogy ő tánotog az éhségtől. És híre van, hogy hány emberen segítünk, akkor rajta miért nem. Egyre vadabbúl örjöng, megállíthatatlan mint a szakadó gát. Nem hall, vérben forog a szeme. Felállok, érzem, hogy percek kérdése a támadás. Nekem is esik, hogy megrángasson. Még mindig nem vagyok annyira ideges, hogy becsomagoljam - inkább sajnálom.
Ekkor érzem meg a cigaretta és az ital összetéveszthetetlen ilatkombinációját.
Nálam is szakad minden cérna.

Hát tudod mit...vannak dolgok, amik szentek és sértehetetlenek az Életben.
Na ezeknek egyike a gyermek.
Nem mert megérdemli vagy meghálálná, hanem mert szent. Megkérdőjelezhetetlenül az.