Ennek is itt a helye :)

1. Arról, hogy nem lettem én apáca…



Megmondom őszintén, hogy nem kaptam vallásos nevelést a családtól. Édesapám olyan jóízűeket káromkodott még vasárnap nevében is, hogy csuda volt hallgatni.

Szüleim munkahelye a vasárnapi részvételt is megkövetelte – így hát nem sok emlékem van arról, hogy együtt templomba jártunk volna.

Gyerekként kötelezővé tették a vallásórákon való részvételemet, majd magától érthetődővé a konfirmálási előkészítőt. Na itt, és ebben az életkorban ismerkedtem meg tulajdonképpen Istennel. Igazi nagy találkozás volt, olyan életreszóló.

Annyira mélyreható volt a bennem előidézett változás, hogy elhatároztam papnő leszek. Dönteni kellett Kolozsvár illetve Nagyenyed között – ez utóbbit választottuk. Hárman mentünk el, egynek sikerült végigjárnia. Valahogy nem a vásárhelyieknek való Enyed….

És akkor, találkoztam a szerelemmel. És ez is egy óriási találkozás volt. Igazi egetrengető, oly annyira, hogy ott, akkor, alig tizenévesen elhatároztuk, hogy mi ketten bizony összeházasodunk. Mindent fel akartunk dobni és nem hatott ránk sem a magyarázat sem a szép szó. Néhány év után, távolsági kapcsolat lévén, ennek is végeszakadt.

Gyógyulási fázisomban megismerkedtem a drogokkal. Na, ez is egy nagy találkozás volt. Igazi egetrengető, ami majdnem az életemben került. Egy biztos, akkorát buliztam életemnek abban az időszakában, hogy azóta sem hiányzik. Aztán, egyszer csak elhatároztam, hogy megpróbálok normálisan viselkedni, ahogy az egy adófizető állampolgárhoz illik. És igy is lett.Hogy-hogy is…az egy másik történet, amire még nem érzem elég érettnek magam, talán egyszer…

Nagyon komolyan tanulni és dolgozni kezdtem, de ekkor egyre gyakrabban éreztem fájdalmat mindkét mellemben. Nem éreztem semmit tappintásra, de volt egy monoton fájdalom, ami nem hagyott nyugodni.

Mivel a családunkban rengeteg rákos beteg volt apai ágon, elhatároztam, hogy megnézetem, titokban. Nem szerettem volona ezzel rettenetbe kergetni amúgy is tűzpróba elé állított családtagjaimat, így hát életem egyik legnagyobb hibáját elkövetve, egyedül jártam végig az orvosokat.

Első körben tudatták velem, hogy tele vagyok daganatokkal. A melleimben, mindkettőben – összesen hét kisebb daganatot fedeztek fel, a méhemben pedig négyet. Az orvos részvéttel teli tekintettel közölte, hogy elég kevés a valószínűsége annak, hogy jó indulatú elváltozások legyenek, készüljek fel tehát a legrosszabbra és keressek valami támaszt, mert ezt egyedül képtelenség végigcsinálni.

És akkor, hiába volt nagy baráti köröm és egy agyongyötört, de amúgy összetartó családom, úgy éreztem teljesen magamra maradtam.

Elmentem hát a templomba, aztán a paphoz – egyre több lelki beszélgetésre, majd zarándoklatokra, és így vezetett egyenes út vissza oda, ahonnan elindultam – a mindig bennem lévő vágyhoz, hogy lemondjak a normális emberi életről, felöltve az egyház valamely embernek szánt szerepét.

Katolicizálásomat követően nem sokkal, megismerkedtem a Segítő Növérekkel. Azelőtt sok helyen megfordultam, közösséget keresve, ahova én is beillenék, de egyik sem tűnt nekem valónak.

A Segítő Növérek azonban akkora szeretettel és örömmel fogadtak, mintha már réges rég barátok lettünk volna. Bármelyik közösségükbe jutottam el, ezt az érzést, a viszontlátás örömét találtam. Elhatároztam tehát, hogy csatlakozom hozzájuk.

Mondanom sem kell, otthon nem fogadták kitörő örömmel a dolgot. Anyum legalább fél évig duzzogott, apum pedig szóra sem tartotta érdemesnek a témát, egészen addig, amíg egy magyaroszági látogatásom alkalmával nem ő vitt el a közösségi házba. Bevalotta őszintén, hogy nagyon tetszett neki, amit látott, hallott, tapasztalt és főként érzett.

Zöld útat kaptam tehát a noviciátus elkezdésére.

Közben az utolsó eredmények is megérkeztek, hogy az elváltozások nem rosszindulatúak, de résen kell lennem, mert a daganatok jelenléte egy szervezetben sem normálisak.

És akkor, váltás történt a plebánián, ahol napjaim 9o százalékát töltöttem. Új papokat helyeztek ki, a régiektől pedig el kellett búcsuzni.

Megkértek, hogy segítsek bevezetni az új segédlelkészt az ifjúság életébe, átadva neki az órákat, bemutatva az embereket, a környéket.

Így is volt. Akkoriban nem láttam és nem hallottam. Istenben éltem, Istenért.

De a férjem kitartó fajta lévén, addig nem tágított míg be nem hálozott. Bevallom őszintén – tele voltam bűntudattal. Nem Isten fele, mert Isten a szeretet Istene, hanem az Egyház és az emberek fele. Menekülni akartam, de bárhol kértem segítséget, hátatfordítottak. Vagy nem akarták meghallani, vagy rámszóltak, hogy erről soha semmilyen körülmények között nem beszélünk. Ami megtörtént, megtörtént, tessék továbblépni.

Nem tudtam…

Közben teherbe estem Annával. Születése után egy évvel derült csak fény számunkra arra, hogy az általunk választott név jelentése nem más, mint azÚR MEGKEGYELMEZETT.

Magunkra maradtunk. Rejtegettem a terhességemet úgy, hogy közben nap mint nap ott kellett egyetemi órákon részt vennem a plebánia udvarán. Hetedik hós terhes voltam, és senki nem látott semmit. Bennem azonban egy világ volt összeomlóban. Nem tudom elmondani hányszor próbáltam meg eljátszani az öngyilkossággal, amitől éppen az a hit és egyház, Isten iránti szeretett tartott vissza, azaz, az, ami ebben az időszakban éppen a halálba kergetett.

És akkor, államvizsgázni kellett, meg kellett magyarázni az eltűnésemet, ki kellett találni a jövőt, és helyt kellett állni egy sor olyan dologban, ami önmagában is kihívás lett volna.

Nem omlottam össze, de életem azon időszaka – hát…hogy is fogalmazzam meg, egy örök góc marad.

Minden szinten kiéleződött a helyzet:

Egyfelől – meg kellett ismét tanulni laikusként beleélni a világba, azaz, én, aki életemnek utolsó éveit úgy tettem túlélhetővé, hogy naponta kettő, de gyakrabban három szentmisén vettem részt,gyontam, áldoztam, betegeket látogattam, aktívan részt vettem az Egyház életében, hirtelen midenről le kellett mondanom.

Másfelől, én, aki mindig minden helyzetben vállaltam magam és tetteim következményét, most el kellett menekülnöm, hogy ne nyomorítsam meg leendő férjemet, aki akkoriban még pap volt és a megkövezés várta volna, ha erre mind fény derűl.

Közben ott volt az államvizsga, a terhesség ideje és kihívásai, a család és ismerősők, a kérdések, amikre mind válaszokat vártak, a hirtelen köddé vált jövő – Istenem hányszor, de hányszor történt ez meg velem életem során….

És akkor, nem beszélve arról, hogy elveszítettem azt az embert, aki a legközelebb állt hozzám ebben a néhány esztendőben – a lelkivezetőmet. Aki nem volt más, mint a férjem főnőke.

Finoman fogalmazva patthelyzetek sokasága úgy lelkileg, mint fizikailag.

Amikor tehát azt mondom Coelho nyomán, hogy: "Két nő lakik bennem:az egyik meg akar ismerni minden kalandot,át akar élni minden örömet és szenvedélyt,a másik viszont hétköznapi életet szeretne,biztonságot,nyugalmat,boldog családot.Én vagyok a háziasszony és a szajha,két lélek egy testben,akik egymás ellen harcolnak.Egy nő találkozása önmagával egyszerre játék és komoly kockázat.Isteni tánc.Amikor megtaláljuk önmagunkat,két isteni erő csap össze bennünk,két univerzum ütközik össze.S ha a találkozásból hiányzik a kellő alázat,az egyik univerzum elpusztítja a másikat.", akkor nagyon de nagyon keveset mondok el magamról…

A nyolcvanas években, néhányan a vén rókák közül, akik buknak a savanyú szőlőre is, még emlékezhetnek, a Tővismadár című filmre. Gyermekkorunk egyik nagy romantikus élménye volt.

Sajnos, a valóságban nem ilyen… Ugyanis a mi esetünkben, a férjem, a pap – beleszeretett a bennem lévő szintiszta hitbe, Isten iránti rajongásba, életszeretetbe, emberekbe iránti odaadásba – egyszóval abba a szárnyalásba, amit életünk következő szakasza teljesen megfosztott tőlünk. Én meg abban az Istenhez egyik legközelebb álló szerepet viselő emberbe, aki lépésünk áraként ezt kellett eldobja magától, cserébe értem.

Maradtunk tehát – ahogy azt már mondani szokás, a csurdé seggünkkel, és innen kellett újraépítsük magunkat és egymást.

Még nincs kész a mű…, a tevékenység folytatódik, 5o év házasság után eltökélt szándékom kiértékelni.

"Az első pillanatban sem tűntünk álompárnak. Volt idő, amikor senki nem adott volna egy lyukas garast sem a házasságunkért. Ma már úgy gondolom, hogy éppen a köztünk lévő látszólagos különbség kényszerített bennünket arra, hogy megkeressük azt az erőt, amely a valóban jó kapcsolatokat működteti. Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy az élet vezetett egymáshoz bennünket, és azért állított elénk végtelenül sok akadályt, mert azok áthidalása volt az életfeladatunk, és az, hogy megtanuljunk hinni...”

Eva-Maria Zurhorst