2013. november 20., szerda

Számomra az apaság misztérium. Akár az Istennel való kapcsolat. Van, de csak úgy nem hálózható be, nem fogható el, nem érthető meg, nem ismerhető ki, nem kontroll alatt tartható és főleg nehezen megítélhető.
Ezzel szemben az anya-gyerek kapcsolat az olyan hétköznapi.
Alap.
Kiindulópont, felszállópálya.
Anélkül nincs élet - ezáltal olyan mint a levegő. Csak akkor köszönjük meg és kezdünk kapkodni utána, ha kifogyunk belőle.
Hány édesanya érzi igazságtalannak, hogy míg ő a gyerekkel vagy gyerekekkel van látástól vakulásig, rendezi, gondozza, ápolja, szereti, tanítja, szállítja, eteti és neveli őket - addig az apuka dolgozik, nem osztózik ezekben a feladatokban, mégis amikor hazaér, a gyerekei számára elérkezik maga a karácsony. Kipirult arcocskával mesélnek, csacsognak, ugrálnak körülötte, tánacsát és véleményét kikérik, masszírozzák és szeretik, ölelik és puszilják. Csak az jó és elfogadható, amit ő tesz, mond, vagy gondol.

Amióta az eszemet tudom, figyelem az apukákat.
A lelkem mintha sokkal hamarabb megértette volna, hogy valamit megmutathatnak az igazán lényegesből.

Istennel való kapcsolatom is akkor rendeződött és lett azzá, ami egy életre elkötelezetté tett, amikor sikerült önmagammal lerendeznem édesapámmal kapcsolatos sérelmeimet.
Amikor elkezdtem először az ő fejével gondolkodni, aztán kibújni a saját szűk bőrömből, átvedleni az övébe és hogy divatos fordulattal éljek, az ő cipőjével lesétálni néhány mérföldet, hogy megtanuljam egy életre - az ítélkezés, az előítéletek, soha nem jó tanácsosok.

Van két édesapa, akik már évek óta lenyűgöznek. Már gyermekként is ismertem őket, így hát külön élvezetes és tanúlságos most őket ebben a szerepben látni.
Az első, az idősebb - rettenetes gyermekkorral maga mögött. Szülei korán váltak, édesapja olyan messzire rohant, amennyire csak bírt, soha hátra sem nézett, az édesanyja élete meg ráment az önigazolás keresésére. Nem törödött vele. Biztos, hogy szerette, de magát talán annál is jobban.
Magányosan, majd másokat segítve nőtt fel.
Orvos lett. Igazi, mély lelki ember. Ha szemeibe nézel felismered, ő nem ebből a világból való. S bár házassága nem sikerült, apasága annál fényesebben tündököl. Mindennél jobban imádja a gyermekeit. Minden szabadidejét velük tölti és ölelésében benne van a fényes Nap és az összes csillagok, mert ilyen ő. Apaként karjaiban tartja a világmindenséget.

A másiknak kisebb gyermeke van.
Őt is egészen közelről ismerem, figyelem.
Anyuka sokat dolgozott, apuka pontosan ennyit ivott. Valósággal menekült otthonról gyermekként. Először a bandája zsebmetszésekből tartotta fenn magát. Majd attértek nagyobb zsákmányra. Nem tudom, hogy félelmében, vagy mert egyszerűen csak, mert hitt a jövőben - ekkor lépett ki mellőlük. Szobafestő lett. Bizonyára nem lehet rossz abban amit csinál, mert állandó munkája van. Hazafele jövet első útja a játszótérre vezet. Kisfiát az anyagiakon túl elhalmozza mindennel ami fontos: szeretettel, rászánt idővel, minőségi együttlétekkel, korlátlan figyelemmel és felmérhetetlen szeretettel.

Anyaként is azt gondolom, hogy túlhangsúlyozzuk az anyaság fontosságát. Míg szép csendben fontosabb és alapvetőbb mint az apaság, talán nem is létezik. Hiszen ennek mintájára él bennünk - életet adó anyákban a szexualitás, párkapcsolat, szerelem valamint a legfontosabb az Istenkép és Istenhit fogalma.
Mondjuk hát el minden álló nap a mellettünk élő férfinek - hogy az a pár perc maga a világ. Vigyázzon hát milyenre formálja azt...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése