Nemrégiben egy baráti társasággal, ahol mindannyiunknak egy vagy két gyereke is van, veszélyes vizekre evezett a beszélgetés. Egyikünk sem volt otthonülős típus - mindnyájan pontosan tudjuk saját tapasztalatainknak köszönhetően, hogy milyen tiporni és tiporva lenni. A közöttünk legidősebb gyerekkel rendelkező szülőpárost ugrattuk az időközben fiatallá cseperedett gyereke szexuális életét illetően.

Nincs az a szülő, aki higgadtan képes lenne végigondolni és lereagálni azt az elkerülhetetlen valóságot, hogy a gyereke egyszer csak szépen felnő és elkezd szexuális életet élni.

Nem igazán divat a felvilágosítás.

A szülő reménykedik és hárít az iskola és pedagógusok fele, az iskola a szülő fele - a gyerekek meg felvilágostíják önmagukat és egymást. Sokszor berántósak és tévesek emiatt az így szerzett információk, de el lehet valamerre indulni velük.

Kényes téma.

Számomra már az is kényes, hogy a gyermekeknek az is egyértelmű, hogy egy férj és feleség - azaz a szülőpáros szerelmes egymásba. Vannak felnőttek is akik hisznek ebben. Én azonban nem szerelemnek nevezném ezt az évek óta egymásrautaltságon alapuló kapcsolatokat.

Nyilván valamikor és valameddig volt szerelem is. De az aztán átvedlik valamivé, ami több mint szerelem.

Olyan ez mint a tükörkép percepciójának fejlődése.

Először ismerkedem magammal. Minden tetszik, mert minden vicces, humoros és új. Szórakoztat.

Ezt követi egy újabb állomás, amikor új és új szerepeket próbálok ki - figurázom, megtévesztem magam és másokat, saját arcaimat keresem - határaimat feszegetem.

Ezután jön az-az időszak amikor már csak bizonyos helyzetekben tetszem önmagamnak. Vannak dolgok amiket egyszerűen képtelen vagyok elfogadni - velük élek ugyan, de állandó harcban.

És az utolsó fázis, amikor már csak ritkán vetek pillantást magamra - akkor is futólag és csak a kontűrökre összpontosítva.

Egy biztos - amitől félünk előbb-utóbb bekövetkezik önmagától is. Tetszik, nem tetszik.

Ilyen a gyermek szexualitásának kiteljesedése is.

A mindenhonnan felcsipegetett információk pedig nem  a megfelelő táptalajt biztosítják.

Akár a versenyló esetében.

Nem csaphatom ki akármit összelegelni, ha a legtöbbet akarom kihozni belőle.

Minden lépést jó előre megtervezve, célirányosan kell eljárnom.

Jelen lennem.

Régebben mindenki úgy tudta, hogy valamikor pubertáskorban illik erről beszélni.

Aztán - talán eggggyetemista lehettem amikor jött a német minta, amitől mindenki hasra esett. Óvodában kell és ajánlott elkezdeni.

Utólag megtudtuk, hogy születése pillanatában elkezdődik a szexuális nevelés. A szoptatáshoz való hozzáállásommal, a szükségletei késleltetésével és kielégítésével, anyaságommal, első szerepében való jelenlétével.

Egy azonban biztos.

Minden egyes alkalommal addig kell elmenni - amíg a szülőnek kényelmes.

A határokat mi szabjuk.

Mert a gyerek imád visszakérdezni - hogy igen? és nálatok ez hogyan működik anya? - na ez az a pont, az a határ, ami már nem rá tartozik. Hiszen olyan információk birtokába kerülne, amit nem biztos, hogy fel tudna dolgozni. Traumatizálódna. És kár ennek kitenni.

Itt róla van szó. Az ő helyes útbaigazításáról, és az én hiteles jelenlétemről. Nem pedig szexuális szokásaimról.

És még egy nagyon fontos dolog, amit rengeteg szülő elkövet és óriási nagy hiba - sokszor helyrehozhatatlan.

A lelkiismeretfurdalás és bűntudat keltés nem nevelési eszköz. Főként a szexualitást illetően nem. Rengeteg olyan felnőtt nő és férfi van aki ezt egy egész életen át képtelen maga mögött hagyni.

Hagyjuk meg gyermekeink életében az örömöt örömnek és ami ennél is fontosabb - tanítsuk meg őket örömöt szerezni. Túllépni önmagukon.