Úgy képzelem a mai napot követően a családot, mint a dominó játékot.
Játéknak indul az egész.
Csak felállunk...
Csak megpróbáljuk...
Csak egy lépést teszünk...
Aztán egyiket a másik után...
- közben meg persze telnek az évek, egyik dominót állítjuk a másik után.
Egyre nagyobb a tét.
Egyre véresebb a harc.

Itt mondja Popper - hogy egy emberért mindent vállalj, egy helyzetért semmit...
Jó, jó - de évekig állítottam egyik lapot a másik után. Ha belehalok sem hagyhatom, hogy összeomoljon az egész.
Vagy igen?

Egyre több síkon folyik a nagy összefüggés, a nagy kép kirakása.
Rakják a nagyszülők, testvérek, szülők, gyerekek - majd ha eljön az ideje, azok gyerekei.
És ha valaki ügyetlen, lever egy lapot, omolhat az egész.
Természetesen torlasztókat ki lehet helyezni, de akkor is viszi a kép egy részét.
Maga körül pusztítást végez.

Vagy ha fogja magát egy játékos és egyszerűen így vagy úgy, kiáll - ez a teljes játékot befolyásolja. Nem csak a képre hat ki, hanem a többi építő életére is.
Márpedig minden egyes játékosnak szabad akarata van.
Akkor kér time otutot, vagy egyszerűen áll fel, abbahagyva a játékot, amikor akar.
Le lehet őt beszélni, ideig-óráig, de ha késztetést érez a távozásra, hát előbb-utóbb meg is fogja tenni.

Láttam, éreztem, megéltem olyan családot, amelyből ki tudja miért, fenti utasításra kiszedtek egy játékost.
Korán ment el és teljesen váratlanúl.
Távozásával felborítva a teljes játékot.
Évekig romokban állt a család.
Most kezdtek újra játszani - de csak félénken és mellre kitűzve a nyomát minden egyes fájdalomittas percnek.

A mi családunk sem volt szerencsésebb helyzetben.
Oly annyira megomlott, hogy egy időben több helyen reccsent szét az egész kép.
Ma egy olyan család-tagommal (és nyilván érted a magyar nyelv játékát ebben) találkoztam, akit kereken húsz éve nem láttam.
És ennek a találkozásnak köszönhetően, a beszélgetésnek, a hangulatnak hála - fogalmazódott meg bennem hogy mitől is család a család, de úgy igazán.
Mitől nem vállik a vér vizzé.

Éppen ott folytattuk a beszélgetést mint húsz évvel ezelőtt.
Élben, hangulatban, közelségben, egymásra hangolódásban.
Mert a kártyák örökre őrzik egymás közelségének emlékét.
A léleknek memóriája van.
Töredékekből reprodukálja a nagy egészet.
Ezért is van az, hogy megáll az életemben egy másik ember - és őrzök belőle valamit.
Megfogalmazni ugyan nem tudom, de ha behúnyom a szemeimet és nem hagyom elvakítani magam látásom rabsága által - mindenre emlékezem.
Mert nem is ő, hanem a lelke ismerős.
Az a kollektív lélek, ahonnan vétettünk és ahová mindannyian visszavágyunk.