Már írtam róla, de állandóan aktuális - amikor egy ember kinyitja előtted a háza ajtaját, valahogy akarva akaratlan a lelkét is mustrára teszi.
Minden háznak megvan a maga milyensége.
Ami áll:
- szagból
- hangulatból
- energiákból
- stílusból
- lendületből
- rendből vagy rendetlenségből
- fényekből vagy sötétekből
- hidegből vagy melegből
- dominánsan jóból, vagy rosszból - aminek semmi köze az ízléshez, vagyonhoz vagy négyzetméterekhez.
Látszik minden ahogy belépsz.
Hogy ha vannak gyerekek - azok mennyire vannak elfogadva, tolerálva, mennyit játszanak, hogyan élnek vagy fojtódnak meg.
Ha vannak könyvek, akkor azok mennyiben vannak kirakva - vagy mennyivel inkább használva.
Ha sok a technikai eszköz, akkor az mennyiben befolyásolja az ott lakók életét stb.

Kisiskolás és óvodás szülőknek külön kihívás lett a gyermekzsúroztatás.
Ami terjedhet az otthon feldúlásától - el egészen egy olyan helység, lásd játszóház kibérléséig, ahol annak ellenére, hogy valóban mindent megoldanak - a személytelenség óriási méreteket ölt, minden sablonok, előre gyártott és bejáratott program szerint zajlik - jó sok pénzért.
Mi - munkámnak köszönhetően, valahol mindig középen helyezkedtünk el.
Nem otthon tartottuk, hanem valamelyik alapítványi teremben, ahol kényelmesen elfért és játszahatott tizenkakárhány gyerek, mindenki megtalálva a maga igényszintjének megfelelő elfoglaltságot.

A lányom hétvégén otthoni zsúrba ment.
Mindig ideges leszek az ilyesmitől, hiszen annyi hülye tapasztalatom van, amiket képtelen vagyok félretenni - hogy nem tudok gátat szabni az előre gyártott forgatókönyveknek a fejemben.
És mindig igazam lesz...
Valahogy benne van a pakliban.
Hozza a helyzet.

Két szülinap él bennem színes elevenséggel a gyermekkoromból.
Két ellentétes kép.
Két teljesen egymásnak ellentmondó ház és benne lakó család.
Az egyik - és ez a megemészthetetlenebb - az eminens tanuló bulija. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan juthatott el arra a szintre, hogy a szülei szülinapi zsúrozni engedjék - de eljutott.
Szépen kirittyentettük magunkat, becsomagoltuk az Ábel a rengetegben és a zsebkendőt - és elindultunk.
Merev rend és tisztaság, szagnélküli ház, álarcot viselő szülők, feszengő gyermekek, el-eligazított ágyterítő, gondosan elrendezett cipőcskék az ajtóban, agyonfertőtlenített mellékhelység, kidiszített tányérok és édes torta.
Ez a milyenség szintje.
A buliról meg annyit - hogy olyan szinten levadultunk a nagy feszkóban - energia szint - hogy elkezdtünk futkorászni, kergetőzni, mire én, a peches felakadtam egy vas könyvespolcra, aminek hegét ma is csuklómon viselem, bár most tetoválás takarja el.

Másik buli.
Laza, közepes tanuló, minden évben megrendezett - már várt bulija.
Anyu és apu mély egyetértésben. Anyuka - még ma is előttem van, egynyolcvan magas, hozzávetőlegesen százvalamennyi kiló, nekem róla mindig Ursula nővér jutott eszembe doktor Bubóból. Apuka ezzel szemben egyötven magas és hatvan kiló. Mindenki mosolyog, jó hangulat, jó kedv. A rend és a tisztaság fejezet jó sok kivetnivalót hagy maga után. Itt mindent szabad, de senki nem vadúl. Együtt énekelünk, táncolunk, kacagunk lyukakat a belünkben, majd soha nem akarunk hazamenni.
A torta a teraszról kerül be - a fuszulykaleves és a csízmák mellől - de mindennek olyan íze van, ami semmivel sem vethető össze.
Jó nekünk itt lenni... - ahogy a Biblia mondja.

Annáéknál verekedés tör ki - az egyik gyereknek kiütik a fogát, hatalmas a méltatlankodás. Mit mondjak? Megértem.
Nem kérdezek semmit.
Benne most alakúlhat a milyenség fogalma lelkileg.
Már különbségeket tud tenni, hogy valahol mitől nagyon jó és nagyon rossz lenni. És aminek örülök, hogy képes a látványtól elvonatkoztatni.