2013. november 25., hétfő

;
A szülészetekhez rengeteg rettenetes élmény köt, de van közöttük kettő jó is - a gyerekeim megszületése.

Van valami a levegőben ... minden esetre észrevehető újabban, hogy nem annyira a koraszülések idejét éljük, mint inkább a túlhordásokét.

Én mindkét gyermekemet 44 illetve 45ik héten szültem meg, annak ellenére hogy 38ik héttől esedékes lett volna. Ezért aztán adódott az a küzdelmi színtér, amit mellesleg senkinek sem kívánok, hogy be-be kellett járni vizsgálatokra, hogy nehogy elöregedjen a magzatvíz és baj történjen az addig egészséges születendő gyermekkel.

Volt olyan - 3 alkalommal is, hogy saját felelősségemre jöttem ki, mert éreztem, hogy MÉG nem jött el a mi időnk. És, volt olyanra is példa, hogy utolsó perceimben, kézzel nyomogatva a kibújni akaró gyermek fejét, meg kellett várjam amíg felméltóztatik száradni a föld, hogy ne lépkedjem össze a frissen mosott járólapokat, mert a rend az rend kérem szépen.

Nem csoda hát, hogy a gyermekruhák bőrőndje mellett egy bőrönöt a könyvek tették ki, amikkel agyonütöttem az időt, mert másképpen bególyoztam volna esküszöm.

Amikor a második gyermekemet szültem, a rutinom szenzációs volt. Tisztában voltam azzal, hogy ilyen fokú álmatlanság mellett, mint az enyém, mire van szükségem a túléléshez. Volt ellemlámpám és sok sok jó könyvem.

Vártam a sorsom beteljesedését.

Mivel türelmetlen típus vagyok, hát olvastam. Beszélgetni utálok idegenekkel, főleg ilyen helyen. Senki nem rád kíváncsi, csak önmaga igazolására, és egymás megrettentésére.

Belépett az ügyeletes orvos. Könyvemet újságpapírral szoktam beborítani, ezt még apumtól tanultam, hogy ne rongálódjon. Kedvesen rámmosolyog...:

Mit olvas anyuka?

Hát, csupa olyan dolgot, amire nem muszáj összpontosítani - mondom, hogy elverjem kíváncsiságát.

De mégis? kérdi mosolyogva.

Nincs választás, meg kell mutatni....

Éppen Popper Péter, Hogyan öljük meg magunkat című pszichosztoriit olvasom.

Az orvos arca hamúszörkére változik.

De anyuka... Ön gyermeket vár....

Van így.

“Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

Én azt szerettem volna megtanulni, hogyan kell meghalni ahhoz, hogy anyaként szülessek újjá.

Túl jól sikerült:))))

Így hát most annak jött el az ideje, hogy újabb leckékhez folyamodjam.

Talán holnap.... Ma még nincs itt a Mi időnk:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése