Volt egyszer egy család.
Nagyon szerettek volna legalább egy gyereket, de nem kapták meg ezt a kegyelmet éveken át.
Ha gyereket láttak a szívük összeszorúlt.
A szex lassan semmi egyébről nem szólt, mint magokról és magmegőrző pozíciókról, peteérésekről és újhold árnyékában meghúzódó termékenységről.
Egyszer valaki azt mondta nekik, hogy az élet gyermek nélkül is szép és élhető.
Többet soha nem hívták magukhoz.
Aztán, egyszer amikor már nem is remélték - egy zűrös éjszaka meghozta a maga gyümölcsét.
Az asszony eszmélt fel hamarabb.
Rettenetesen feszűlt a bőre és annyira volt ideges, hogy legszívesebben ölt volna.
A hangok erősebbek, a fények bántóbbak és a szagok maróbbak lettek.
Úgy élte meg a terhességet, mint a kegyelmi időt.
Kívánt és kért, lassan mozgott és kiszolgáltatta magát, jól meghízott és parancsolgatott.
Előre tudta, hogy többé ilyen soha nem lesz. Megélte hát minden egyes percét.

Fiúk született.
Szabályos, egészséges fiúgyerek.
A naptól is féltették, széltől is óvták és már gyermekkorában megvásárolták neki a főméltósági rangot jó pénzen, mert azt már jó előre tudták, hogy hozzá fogható nőt a hátán a Föld nem hordott.
Ezt inkább az anyja erősítette, de az apja is készségesen belement.

A gyermek haladt szépen előre.
Mindent aszerint tett ahogy azt neki parancsolták. Mert ez nem volt parancs. Maga volt a színtiszta fojtogató, gyilkos szeretet. Ami nem enged el, az idő elmúlásával egyre jobban szorít, mígnem vele együtt halsz.
Egy menedéke mégiscsak volt ennek a gyereknek.
Imádott sakkozni.
Mivel sokat volt egyedül, egyre jobb lett. Önmagát hívta ki maga ellen és mindegyre csak veszített. De lépni mindennél jobban megtanult.
Aztán ahogy kellett - szépen felöltötte a szülei által jópénzért megvásárolt rangot és a vele együtt járó ruhát.
Gyakran elnézegette a falusi tűzrőlpattant menyecskéket, hogy ejhhhhhbehhhhhh jó volna neki is egy pont ilyen, de a táblán nem volt hely csak a legerősebbnek. Aki mindent vitt. A Királynőnek. Olyant meg nem ismert.

Egészen addig ameddig a rangja és címe a királyi városba nem sodorta.
Ott ugyanis találkozott a király legkedvesebb gyermekével, aki minden volt ami ő még gondolatban sem.
Engedetlen, pofátlan, cserfes, bátor, önmegvalósító, határozott.
De nem sakkozott.
Ez volt egyetlen igazi nagy hibája.
Ez okozta vesztét.
Ugyanis a rangjavett férfi visszaélt tudatlanságával.
Neki ugyanis egy dolgora volt szüksége a meneküléshez.
A Királynőre.
Aki helyette mert és tett.
Ő ugyanis egész álló életében nem tett mást, mint melegházakban gondolkodott azokon, akik tesznek és mernek.
Most úgy érezte kapott egy utolsó esélyt az életre.
Megragadta hát azt.
Tíz körömmel kapaszkodott.
Nem gonoszságból.
Hanem ahogy a fuldokló kapaszkodik abba aki életét áldozza érte.
Vagy én - vagy te...

Mire a Királynő megtanult sakkozni, késő volt.
Az élet úgy ment el ahogy volt annak a rangjavett embernek az életére, akiről azt sem tudta hogy szereti-e vagy gyűlöli.

Egyik este amikor kedvenc szolgálója hozott neki egy minőségi füvescigit valahonnan a parasztdiszkóból - elgondolkodott az életen.
A harmadik slukknál már a kérdéseket is tudta:
Mi volt az élet értelme?
1. feláldozni önmagát a fuldoklóért?
2. felismerni mindezt?
3. megtanulni sakkozni?

A cigi végére már a válaszok sem érdekelték.
Csak a tiszta kesztyű, amely ott hevert mellette.
A kezéhez, lelkéhez, életéhez szenny nem ragadt.
Vannak emberek, akiket talán azért szólítanak vissza, hogy a hátramaradottakat kiszedjék a szarból.
Bizony van, hogy a szekér el-el akad.
Vannak szekerek, amik akár többször is.
Nos ezekhez jól jön akármilyen segítség.

És bizony az élet egyik legvastagabb poénja, hogy nem mindennek van értelme.
Ilyesmin csak a jointok füstjén át lehet lélektől lélekig mosolyogni.
Ezt nevezik a tudatlanok nirvananak.