Nem hallani sok városközi buszbalesetről.
Ezek nem történnek meg, vagy eltussolódnak?
Ezen kezdtem el ma gondolkodni munkából jövet.
Ugyanis én az idén, hogy ne menjünk vissza túlságosan a történelemben, egyről hallottam Marosvásárhelyen. Ez éppen az a járat volt, amit a gyermekekkel közel 55 percen át vártunk és nem jött. Éreztem ha végre jönni fog, megölöm a sofőrt. Végül este olvasom, hogy elakadt. Jó...
Anna azóta is ha buszozni szándékszunk inkább lebeszél.
Nem emlékszel mi történt a múlkor, amikor a Pokolba kívántad a sofőrt?
Tizennégyen megsebesültek...
Ilyen a gondolat teremtő ereje.

Ott van az, hogy kétségtelenül hiszek, hittem...szeretnék hinni a második esélyben.
De ma, megtörtem.
Állok érted-e fázósan a biciklimmel a stopnál, amikor a faramra húz egy nem kistestű autóbusz.
Megfordulok flegmatikusan, hogy legalább szemügyre vegyem a behatolót, ha már így van, s hát a szomszédom ül a vezető fülkében.
Az a szomszédom, aki amióta az eszemet tudom, visszamenőleg hetedíziglen - iszik. Laccsant reggel, délben és este. Alkoholban fogantatott és abban is fogja végezni.
Leszámítva, hogy időközben persze született három ártatlan gyereke.
Itt meg kell jegyeznem, hogy példátlan apa.
Türelmes, következetes, lelkes, vicces és tele van játékkedvvel.
Imádják a gyerekei.
Ezen mindig hatalmasakat tudtam csodálkozni.
Volt neki a felesége.
Egy kicsi kerek fehérnép.
Állandóan a három gyerekkel amiből egy a nyaka körött, egy az ölében, egy pedig a szoknyája tövében. Taknyos, sírós gyerekek. A háromból állandóan kettő ordít. A harmadik meg rendszerint amiatt, mert az első kettő rázendít.
Apuka sehol, soha.
Ekkor - lehettek a gyerekek olyan fél, másfél és kettő és fél évesek, anyuka bekeményített.
Elment dolgozni, munka után szaladni, zenét hallgatott. A tömbház előtt, hazamenet még rotyogott a telefonján egy fél órát, ezzel is késleltetve az elkerülhetetlent.
Ettől kezdve apuka rendezte őket.
Reggel óviba, délben haza, délután ki, este be. De a pia és magány maradt.
Lassan a fogai is eltűntek.
Közben elköltöztem.
S ma viszontlátom a faramban, a busz kormánykerekénél.
És hinni akarok a változásban, a második esélyben, a jóban - ekkor azonban rámmosolyog - a maga teljes fogatlanságában és int.
Anna jut eszembe:
- gyere anya, menjünk inkább görivel vagy biciklikkel ma...

Még ismerek ilyen sofőröket.
Például a jó öreg szomszédot, Gligort. Páratlan a maga nemében.
Annyira gyűlőlt bennünket gyermekként, hogy megfojtott volna egy kanál vízben, úgy, hogy a víz érintetlen maradt volna.
Ő is egész életében buszt vezetett úgy, hogy közben köze nem volt a vezetéshez.
Volt ez a fehér ezerháromszázas Daciája - miért, kinek nem? - és alig tudta leparkolni.
Ott röhögtük ki a beleinket amíg valahogy betornászta az üres parkolóba. Gázolt, lefullasztotta, jobban gázolt, ismént lefullasztotta, közben az idióta fia ott állt és impegált neki -
- Mai in spate, Tati, mai, mai, mai - buuuuuuummmmmmmmmm.
Na erre már magunkra is pisiltünk.
Akárcsak akkor, amikor elhatározta, hogy kihozza a borkányokot, hogy a felesége bele tudja tenni a givecset télire.
Bement a garázsba. Kihozta a Daciát.
Összepakolta a borkányokot, majd kitette a garázsajtó szélébe.
Odatette a fiát impegálni.
Az a szokásos szöveggel:
-  Mai in spate, Tati, mai, mai, mai - csöööööööörrrrrrrrrrr. Rá a kirakott borkánokra. Ez volt életem első igazi mély inkontinens pillanata, amikor a vizeletem a röhögéstől elárasztott, mert ezt másképpen nem lehetett végigcsinálni becsülettel.
Akkor kiszállt és lehúzott a fiának egy nagy pofot.

Szóval, ha elgondolkodsz azon, hogy ez a pasas járta télen, fagyban, hóban, téli gumik és láncok nélkül a falvakat és hordta emberek százait - rögtön átértékeled az életet.
Szóval, Carpe Diem, amíg buszra nem ülsz!