2013. november 6., szerda

Nem szeretem az előítéletet, bajom van az efféle magatartással, de ugyanakkor köztudott, hogy bármennyire is igyekszünk mindannyiunkban benne lakózik neveltetésünknek, hozzáállásunknak és még sok minden másnak köszönhetően.
Zsigeri lett.
És sokszor olyan tájakra kalauzol bennünket, amelyek járhatatlan útakra helyezik életünk fonalát.

Az egyik legmeghatározóbb periódusa és legérdekesebb kihívásokat elénk bocsátó időszaka az életünknek az új gyermek születése a család életébe.
Ha első, azért, ha második hát azért, ha sokadik, nos akkor amazért.

Valamikor egy predikációja során említette a pap - utána sokáig kuncogtam ezen még éles helyzetben is - hogy ha veszekszünk soha ne tegyük hangosan. Intézzük zárt falak között, halkan, hogy ne csámcsogjanak a szomszédaink az így kitálalt problémáinkon.
Rendben is volna, ha az ember vagy az ember lánya nem rendelkezik olyan vérmérséklettel mint az enyém.
Mert nálam ősrobbanás van.
Elemi erővel feltör a vulkán, hogy majd elcsendesedjen a maga idejében.
Ha nem így van engem emészt el a forró és pusztító láva.

Gyakran magyarázom a gyerekeknek akik ennél kicsit gyakrabban érdeklődnek efelől, hogy minden házastársi kapcsolatban vannak konfliktusok. Addig van jól, amíg ezek megvannak. Mert ha már ezek sem - elég nagy a probléma.
Amíg veszekszünk azt jelenti, hogy igyekszünk konszenzusra jutni - megkeresni azt az arany középútat, ahol és amelyben mindenki otthonosan mozoghat.

Közben a szomszédban megszületett a kisbaba.
Első gyermek.
Volt ezekben a fiatalokban valami meghatározhatatlan felsőbbrendűségi íz, magatartás, lét.
Úgy jártak-keltek a nagyvilágban, mintha a spanyol viasz feltalálói lettek volna.
Egy adott ponton kérdem is, vajon ők e azok, hogy tisztelegjünk.
Nem zavart, inkább mulatatott.
Közben az asszonyka egyre nagyobb pocakkal domborított.
Mondom kevés kárörömmel az embernek - lesz itt még pofára esés...nem mintha surolnám a tenyeremet vagy ilyesmi...
A hangok határozottak voltak minden egyes alkalommal. A viták hevesek. A nyugovóra térések későiek. A kelések körüli hangok pirkadatiak. Szóval, zajlott az élet.
Gyakori társasági élet zaja - koccintás, nevetés - ami sokszor nehézkessé tette az enyéim elalvását.

Megszületett hát a várva várt trónörökös.
Feje tetejére állt a nagyvilág.
A határozott hangok ide-oda futkosássá degradálódtak.
A csendek és lábujjhegyen járások egyre hosszabbak lettek.
Vita hangja ritkán, élesen suttogó képében és csak a gyermek ébrenléte alatt jellemző.

Olyan játék ez, mintha nemlátó lennék.
Mentálisan előttem van a két ember.
Az addig ultrarendezett - most már borzos és kizárólag pizsomát viselő anyuka.
A helyét nem találó frusztrált apuka és a békésen pihenő, csak mellekért cirkuszoló kisbaba képe a belső szobában.

És ez - persze nem ijesztegetek - eltart egy darabig. Csúcsosodik negyedik-hetedik hónap tájékán az állandó sirásokkal - amikor hol fogakra, hol hastájéki fájdalomra keni a szülő a számára is érthetetlent. Egészen addig amg mindennek és mindenkinek meg nem lesz újra a jól bejáratott helye és ideje.
Akkor majd ismét felemelkednek a fejek, szúróssá válnak a tekintetek, kisímul a borzos frizura és vasalttá válik az addig gyűrött arc.

Hogy levonódik-e a tanítás eszenciája?
Nem tudom.
Majd a hangok utalni fognak erre is a maguk jól elhelyezett idejében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése