Amikor gyermek voltam volt egy család, akikkel gyakran találkoztunk. Emlékeim szerint a felnőttek nem voltak barátok - mert mindig olyan merev volt a hangulat ha együttvoltak - de jókat beszélgettek. Amíg, mi, gyermekek éppen olyan jókát játszottunk.
Volt egy lányuk... - egy darabig.
Aztán második vagy harmadik alkalommal, lett még egy.
Ő szellemi fogyatékkal élő volt.
Magas, vékony, nehezen mozgó - tehát mozgáskorlátozott is - és sokat nevetett.
Emlékszem, amikor vele is együtt játszottunk a szülők sokkal több ízben lekontrolláltak, mint amikor nem volt velünk.
Jóságos volt és vidám.

Aztán fölöttébb furcsa lett, hogy egyszer van, máskor meg nem.
Mire közölték a szüleim, hogy Andreát intézetben nevelik. A szülők dolgoznak - talán orvos szülők voltak - és képtelenek állandó felügyeletet biztosítani neki. Így aztán viszik és ha szabadok hozzák.
Andrea nagyon fiatalon elhúnyt.
Még zsenge gyerek voltam.
Ő sem lehetett több talán, mint huszonéves.
Akkor voltam másodszor szomorú a halál okozta veszteség miatt.
És sokat gondolkodtam azon - hogy vajon Andrea milyen formában találkozott Istennel és mit mondott neki a Földön élő emberekről?
Mert, hogy ő odament vissza, az biztos.
Ezt már a mosolya elárulta, mielőtt megszólalt volna...

Találkoztam egy anyával.
Két gyereke van.
Egy kamasz - szellemi fogyatékkal élő illetve egy óvodáskorú.
Ahogy telnek az évek - a nagy állapota egyre romlik. Egyre agresszívebb. Kívűlálló, rokon vagy idegen be sem léphet az ajtón.
A családtagokat is támadja. Üti, veri, kést fog rájuk.
Féltik tőle a kicsit, akit szintén gyakran támad. De az annyira szereti, hogy hallani sem akar elhelyezéséről.
És a szülők tanácstalanok.
A teljes ambivalenciában - énük egy része gondolkodik az intézményesítésen - míg a másik tiltakozik ez ellen.
Nehéz kérdés.
És mint minden nehéz kérdésre - a válasz nem egy felelet, hanem további kérdések. És a megfelelő kérdés meghozhatja a várt választ.
Nem tudom milyen lehet ilyen rettenetes félelmek, fájdalmak és dilemák között élni, de azt látom, tudom, érzem, hogy egészen közel áll hozzájuk az Isten...

Íme egy kedvencem:

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -