Kissé - bevallom hősiesen - ki van csúszva lábam alól a talaj.
Valami bió-kémiai változásokon megyek keresztül - már az ízek és szagok sem a régiek, a főzésben is nehezen találom az ízegyensúlyt. Változott a hajam színe, nem viselem el azt a parfümöt magamon, amit évek óta előszeretettel hordok, változtatnom kellett a megszokott, bevált, szeretett edzéstervemen - szóval semmi sem a régi.
Miközben azt sem tudom mi is az, amit keresek.
Álmomban a múltban utazom.
Szekrényeket rendezgetek reggelig tíz éve elhúnyt nagymamám lakásában, majd csodálkozva ébredem, hogy hulla fáradt vagyok.
A szekrény és annak rendezgetése - rendszere vagy rendetlensége -  a lélek szimbóluma.
Már egészen zsenge gyermekkoromban is hasonlóképpen működött ez.
Ha rendben voltam, a szekrényem is - ha meg nem, minden a feje tetején állt. Kézzel, lábbal taposva kellett visszautasítani az ajtónyitással szembeömlő ruhadarabokat.

Múlt és szekrények.
Valami mintha lezárulni készülne bennem.
Félelmetes, mert ha egyszer elindul a lavina, mindent visz.
De ha fene fenét eszik is, végigjárom ezt az utat.
Nem ígérkezik könnyűnek - éppen emiatt szinte biztos, hogy rettenetesen tanúlságos lesz.

Régi vágyam, álmom, engem foglalkoztató gondolat, hogy megírjam nem mindennapi történetünk tanúlságos meséjét.
A tegnap mintha jobban körvonalazódott volna a projekt bennem. Lépésekben és alcélokban, célokban és mellérendelt időkben kezdtem el gondolkodni.
Egészen máig.
Ma ugyanis tiszta véletlenül - és talán ennyire objektíven először, hallottam a férjem szemszögéből ugyanazt a mesét.
Egetrázóan felszántott bennem mindent.
Hogy mennyivel másabb ugyanazon történet minden egyes képe és állomása egy másik főszereplő szemszögéből...

Ma jobban és tartósabban, mint eddig bármikor - bebizonyosodtam arról, hogy olyan a világ és benne a mi kis halovány életünk, amilyenre szinezzük azt.
Azokat a részek válnak élénkekké és fontosakká, amiknek erősebb színeket adunk és azok halványodnak el, amiknek nem tulajdonítunk nagy jelentősséget.
Mindenkinek saját útja van.
Az első és legfontosabb állomás, ahova minduntalan vissza kell térnünk feltöltödni, tankolni, térképet böngészni - az önmagunk.
Illik hát minél jobban és behatóbban ismerni ezt az állomást - ennek lehetősségeit, eszközeit és gyengeségeit - mert ezen az önismereten áll és bukik minden.
Ide néha el lehet hozni másokat is feltölteni.
Nem maradhatnak állnadóan, örökké - de vissza-vissza térhetnek és elhozhatnak másokat is.
De az igazi bejárandó út egyéni.
Nem közös.
Kezdetben még nem.
Lesz kollektív - de az még kicsit odébb van - amikor már egészen kitágul a tudat.

És nem baj az, ha más ütemben vagy más talajon, kavicson, betonon, salakon lépkedünk.
A lényeg, hogy világítsunk egymásnak utunk során.
A cél közös, de az út az különbözik - mert az üdvözülés mindenki számára egyszer önmagán túl vezet. És ha hiszed, ha nem - éppen itt akadnak el a legtöbben...