Valami változóban van bennem... - gondoltam. Mintha minden ami külső hírtelen értelmét veszítette volna. Mint a zsoldos, aki egyszer csak megáll a harcmezőn, körülnéz és felismeri, hogy itt senki nem ellenség. Jöttem, láttam, most már elég. Hazamennék...
És elindultam befele.
Nem depresszió.
Hanem valami belső egyáltalán nem sötét mélységbeli hívogatás.
Furcsa és ijesztő, hogy szinte minden értelmét veszítette.
Már nem akarok hajtani, pedálozni, megérteni azt ami eleve érthetetlen.
Mintha rájöttem volna, hogy nem minden kérdésre vannak válaszok.
Hogy barátkozni kell és mosolyogni.
Nem közel menni, hanem hagyni közeledni.
Nem beszélni, hanem meghallgatni.
Nem beleszólni, hanem kivárni a soromat.
Nem küzdeni, hanem lenni.
Bent lenni.
Relatíve fiatal vagyok még az ilyen megrázkódtatások elviseléséhez.
Nem is merem megkérdezni az egyedülitől, aki tudhatja, hogy mi van.
Éppen mi is zajlik bennem.
Ha egyáltalán zajlik bennem valami.
Áramlatok vannak.
Amiket végre hallok és látok.
Nem akarok benyomásokat kelteni - hanem hallani akarom a csendet.
A belűlről jövőt.
Még vannak bennem zsigeri megnyílvánulások - hogy jajj be jó - most kell lépni, szólni, érdeket - végre saját érdeket képviselni.
De a csend hatalmasabb.
Mintha mindent keresztülhúzna.
Nem ketyegek, hanem várok.
Csendben.
Félelmek nélkül.
Mert valaminek történnie kell.
Ezen a szinten történnek ugyanis az igazán lényeges dolgok. A csodák.
Akár a harcmezőn.
Öltem, vétkeztem, szenvedtem és szenvedést okoztam - és több évtized után egyszer csak nem tudom ki barát és ki ellenség.
Mintha az ellenség sokszor kedvesebb, közelibb lenne.
Mintha a barát fényévekre sodródott volna.
Már nem hallom az általam hajtott malomkerék ütemes zakatolását sem.
Lehet, hogy nem is hajtom?
Lehet, hogy nemsokára kivesznek.
Vagy arébbtesznek.
Vagy felzavarnak.
Bárhogy is lenne ennek a csendnek és letisztulásnak örökre nyoma marad életemben.
Innen már csak másfajta harc kezdődhet el.
Ha egyáltalán harc lesz.
Azt hiszem a vérengzéseket felváltja csendben az alázat, a felismerések sorozata és a leglényegesebb: a szeretet.
Talán végre megértem arra is, hogy szeretni tudjam önmagam.
A hibákkal, a melléfogásokkal, a tévedésekkel és öncsonkításokkal egyetemben.
Nem tudom.
És innentől kezdve bármi megtörténhet.
Jöjjön hát.
Hiszen készen vagyok.