Amikor először anya lettem - éppen a második egyetem záróvizsgája előtt tartottam. Bevallom őszintén nem csak emiatt, de életem egyik legnehezebben megoldható életszaka volt.
Anna nem volt még egy hetes, fel kellett utaznom Kolozsvárra nyelvvizsgát tenni. Szakadt a tejem, a fájdalomról nem is beszélve. Alig másfél hónappal késöbb következett a dolgozat megvédése és az államvizsga ami hasonló körülmények között zajlott.
A vizsgáztató bizottság elnöke - a pszichológia karának rettegett védelmezője a közel húsz perces bemutatót követően, mielőtt osztályozott volna elképedve kérdezte:
- már ne haragudjon, de Önnek mi szivárog az ingéből?...
A tejem volt. És nem szivárgott, hanem ömlött. Végigcsepegtette a folyosót az édes-keserű hangyatej-anyatej-ecet.
Mert a keserű pirula ezután kezdődött.
Amikor minden kollega elkezdett helyezkedni valamerre, én meg békésen végeztem rutinos anyai teendőimet. Annát mindenhova elvittem. tornázni, fejleszteni, masszírozni, babaúszásra, vagy ahol két fedőt összeütöttek.
És stupor: csupa boldog, elégedett, kiegyensúlyozott anyukákkal találkoztam, akik áradozva mesélgettek arról, hogy az életük kiteljesedett, boldogok és nem vágynak többé semmire, esetleg egy hetvenedik gyerekre.
Én meg fogyókúráztam, mert nem bírtam elviselni a lógó darabjaimat, mohón gondolkodtam a jövőn, gyakran előfordúlt, hogy nehezemre esett a szoptatás és vágytam a mondókán túli felnőttkommunikáció adta kihívásokra - az alvásról nem is beszélve.
Már ekkor biztosra vettem, hogy én egy rettenetes anya lehetek.
Ennyi kerek és boldog nő között - egy csörteti hülye, aki nem elég érett túllépni önmagán.
Nem faragtak abból a fából, hogy magambatartsam a fájdalmamat. Ezért amikor kérdeztek, zavartan ugyan, de elmondtam, hogy még mindig fontosak számomra ezek a dolgok.
És az anyaság nehéz. Sokszor teher. Úgy vagyok, mint a vadló. Be kell törnöm, be kell szoknom a járomba. Síri csend telepedett az ingergazdag termekre és kerek tekintetek bámultak rám - az önérvényesítő nyafkára.
Valahol Balázs után félúton értem be. Felismertem, hogy nem kell sietnem sehova.
Normális ha zavar a gyermeksírás.
Természetes ha a mondókákon és gyermekdalokon túl is van számomra világ.
Hogy a szoptatás fájdalmakkal jár és nem csak önátadásból fakadó tömény gyönyör.
És vagy megtanulok pihenni, vagy nem leszek jó semmire - hosszútávon.
Azóta már találkoztam hozzám hasonló nyafkákkal.
Ami meg a született feleségek és anyák táborát illeti - igyekszem nem érintkezni velük.
Nem azonos súlycsoportban játszunk. És kész.
Van aki tökéletes. És vagyok én és a magamfajták.
Ennyi.

Ma egy hasonló esettel találkoztam.
Szakmai pályafutásom során életemben először.
Rég ismerem ezt a nőt.
Saját, értelmi fogyatékkal élő gyermekét gondozza.
A beteggondozók is akár az általam felvázolt anyák.
Vannak akik életük végéig játszák a szerepet.
Vannak akik megfogalmazzák, hogy nagyon nehéz.
És van ez a hölgy, aki ki meri mondani a lényeget, amit mindenki érez, amivel mindenki nap mint nap szembesül, de retteg. És ő pontosan tudja, hogy ettől nem fog összeomlani a világ. Sőt, hazamegy és türelemmel, szeretettel, önátadással - ott folytatja, ahol abbahagyta.

Mert az egész élet nem lehet csupán színjáték.
Egyszer csak legördül a függöny és haza kell térni önmagunkhoz.
Oda, ahol levehetjük az álarcot, az addig viselt maszkot - és a betanult szöveg helyett el kell kezdenünk beszélni a saját gondolataink nyelvén és a saját hangunkon.
Ő ma ezt tette.
A levegő valósággal megfagyott.
Néztem tiszta, lélektükör tekintetét, kisímult arcát, hallgattam lágy, meleg hangját és tudtam, hazaérkezett.
Ő már nem játszik.
Kétszáz emberből az egyedüli, aki pontosan tudja honnan jön, hova tart, milyen célokkal és nehézségekkel és mi az amit tennie kell, hogy túlélje.
És szerettem ezt a nőt nagyon.
Őszintesége, szókimondása, bevállalása és tartása miatt.
Közben meg arra gondoltam:
na látod...úgy is lehet - de így már inkább megéri!...ha mindenképpen játszani kell...