Ha egy férfi közel a negyvenhez egyszer csak egyet gondol és sávot vált - köznyelven megbolondul, megbocsátható.
De ha egy nő teszi ugyanezt, azt nem.
Mert a nő elsősorban a csalág gerince.
És ha a gerinc stabilitása felborul, magával rántja a pokol mélyére az egész családot.
Hiszen a nő az, aki tartja, vázként hordozza, egyensúlyt biztosít és stabilitást a család többi tagjának.
Nélküle azaz a gerinc nélkül már nincs egyensúly.
Nem lehet új egyensúlypontkat találni, mert minden egyes próbálkozás esést jelent.

Így van ez kezdteben azokban a családokban, ahol az anya elmenekül, vagy életét veszíti.
Egészen addig, amíg az apa át nem veszi az eltávozott vagy elhúnyt anya szerepét.
Azaz, anya nem lesz.
Anya és apa egy személyben - akár azokban az esetekben, amikor az anyának szintén be kell töltenie mindkét szerepet válás vagy halál esetében, amikor az apa távozik el.
De ha egy sima vagyok én is annyira tökös, mint te, hogy megmutassam, bebizonyítsam esetről van szó - hát megbocsáthatatlan.
Valakinek ugyanis mindig szenvednie kell emiatt.
Valakinek át kell vennie a félreállt anya szerepét.
Némileg szerencsés(ebb) a helyzet, de ez sem való megoldásnak, ha van nagyobb lány a családban.
Ő könnyen belesímul az anya szerepébe.
De túl korán, túl éretlen - túlzottan és visszafordíthatatlanul felkészületlen.

Ha anya vagy tehát két dolgot tehetsz.
Nyelsz - és tűrsz.
Ezt tették a régiek.
Mert nem volt más alternatíva a zsebükben.
Volt helyette a hosszú szoknya, ami mindent ápolt és eltakart, valamint nem utolsó sorban felitatta a folyamatosan hulló könnyeket.
Ma már vannak ehelyett más alternatívák.
A felismerés.
Hogy a gerinc nem áll félre.
Hogy ha én jól vagyok, a család dolgai is rendben mennek.
Ezzel szemben ha rendezetlenek külső-belső dolgaim, a körülöttem élők hozzám hansoló módon megsínylik.
De leginkább a gyermekek.
Mert ők utolsó percig védelemre szorulnak.
Az ő egyensúlyuk még a család egyensúlya.
Megoldás a felismerés és önmegismerés.
Ez vagyok, itt tartok - eddig jutottam. Felismertem. Hogy mit tehetek? Inkább mit nem. Így fogalmazódik meg helyesen a kérdés.
Nem menekülhetek el.
Semmiképpen.
És nem bolondulhatok meg.
Gondolataimnak, szavaimnak, tetteimnek súlya és mintaértéke van.

Ismerek valakit, aki egyszer csak a semmiből - látszólag, hiszen eddig a szoknya kivállóan teljesítette a takargató funkcióit, hátat fordított a megszokottnak.
Ruhatárat, külalakot váltott.
Új barátikörre tett szert. És új hobbiajai lettek. Amiben sem a gyermekeinek, sem a családnak nincs helye és szerepe.
És azt látom sínyli a család - de a legjobban az anya.
Mintha azt veszítette volna, ami a legértékesebb benne.
A gerincét.
A családját.
Így pőrén nézve nem maradt semmie.
Mert a gerinc az gerinc.
Tartóoszlop.
Hiába akar végtag vagy far lenni - csak gerinc marad.
Mert annak teremtetett.
És bűne, a férfiakéval szemben megbocsáthatatlan.
Mert míg a tékozló fiú van hova visszatérjen - addig az apa - jelen esetben anya, nem tékozolhat, koborolhat el soha semerre.
Neki az a feladata, hogy otthon melegen tartsa a tűzhelyet és őrizze a biztonság szent lángját.
Mert amikor felvállalta tudatosan vagy kevésbé úgy gyermekét vagy gyermekeit - erre tett fogadalmat.
Minden tisztség és feladat következményekkel jár.
De ez a leginkább.
Mert itt a tét az élet.
Nem csak a jelen hanem a jövő generációjának élete is.
Hát ekként bánni vele...