2014. augusztus 26., kedd

A gyermeknevelés során van egy érdekes hajlítás, ami megszabja meredeken a gyermek alakulóban lévő jellemét. Nem egyforma elbírálásban részesül az, ha a gyermek akarattal vagy véletlenül veri le az antik vázát, amiben az amerikai nagynéni hamvai vannak, akitől a lakást kaptuk rögtön halála után. Márpedig a tény az tény - az antik váza elesett, a nagynénit össze kell szedegetni kézzel és a szülő ideges és frusztrált. Egyrészt ugye az antik váza miatt, másrészt a megrázkodttatás miatt, ami szegény nagynénit érte, akit ugyan nem ismertünk - talán egyszer láttunk gyermekként, amikor cukorkát hozott és már törte a magyart.

Engem példának okáért nem szokott mélyebben foglalkoztatni, hogy akarattal vagy véletlenszerűen történnek dolgok. Mert eleve nem hiszem a Véletlent. Minden okkal történik. Hajlamosabb vagyok jeleket keresni. Okolom a labdát - ami valamiért minduntalan a váza felé gurul - kérdőre vonom a gyereket, hogy miután sikeresen többezerszer letisztáztuk, hogy a nagyebédlőben nincs focizás, mégis mit keresett ott - pláné labdával és hajtogatom megállás nélkül, miközben a hamuban turkálok, hogy a történeteket nem lehet jóvá tenni. A csorba megesett. A váza örökre nyomokat visel magán, a hamuban hajszálak díszelegnek és egyáltalán...

Magammal szemben sem vagyok kíméletesebb.
Talán emiatt jelentettek számomra akkora felüdülést Dosztojevszkij mindenféle elbeszélései, regényei, karcolatai, megnyilvánulásai - kamaszként. Hiszen arról beszélt, ami bennem volt. Ami bennem tombolt. A lélekről, a lelkiismeretről és annak mindenféle furdalásairól.
A dolgok bent kezdődnek el.
És akkor válhatnak külsővé, megtörténté - ha már bent lejátszottam azokat.
Így van ez a megcsalással is.
Ha már bent történik - egy hajszál választ el attól, hogy kint megtegyem azt az utolsó öt métert, ami kikiáltatja velem az utolsó szót.
A legtöbb kapcsolatból már akkor kimenekültem, amikor az első madár leszállt megpihenni az ereszemen. Nem vártam a fészekig. Elég volt maga a tény, hogy leszállt és az én ereszem szabad volt a landolásra. Mert mi a kint és mi a bent? Van e éles határvonal közöttük? Mi intenzívebb? Sokszor hatalmasabb megéléseim vannak lelkem vadászmezőin, mint amit a realítás valaha is megadhat nekem.

Tegnap egy óriásit tévedtem.
Valakiről, akit amúgy - most jöttem rá, mélyen tisztelek - bántó vicceket ejtettem.
Estére majdnem belázasodtam annak a gondolatától, hogy mi van ha meghallotta.
Nem az ijesztett meg, hogy lebukok. Az nem érdekelt a legkisebb mértékben sem, hiszen csak engem jellemez. Hanem attól fostam, hogy ő hallotta meg és belegázoltam az önbecsülésébe. Azt hiszi, hogy kint csak ennyit gondolnak róla. 
Egész éjjel hánykolodtam.
Ha egyedülálló lettem volna - talán elmegyek éjnek idején és heves, összefüggéstelen magyarázatba kezdek arról, hogy nemígygondoltam,nemúgygondoltamcsakhát.
Reggelre sem lett jobb.
Végre győzedelmeskedett az észérv. Miszerint várok. Ha szembesít - megvédem őt, akár a magam eltiprása árán is. Hiszen azt, hogy szarember vagyok, eddig is tudtam - de ő, soha ne feltételezze ezt magáról. Egy pillanatig sem...
És nem történt semmi.
Kint csend volt.
Csak bent dúltak viharok.
Akár a gyerekben és az őrültekben.

Mert nem az akaratlagosságon van a hangsúly, hanem az örökké törött vázán és a szegény nénikén, aki Isten nyugosztaja békében akármilyen elviselhetetlen is volt - érzett. S halottról jót vagy semmit...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése