Előkerült a két kedvenc meséskönyvem. Fene tudja hogyan, de itt van. Igaz, hogy nagy gonddal hurcolgattam magam után minden egyes költözést követően. De a gyerekek még túl kicsik voltak, hogy előkerüljenek és olvasgassunk belőlük.
Aztán egy este, hogy-hogy nem, elémálltak a két könyvvel és követelték belőle a mesét.
Minden este egy kaland.
Vannak könyvek, amik megunhatatlanok.
Gyermekkorom átszövői ezek a történetek. Ezt olvasgatták nekem, majd ezekből olvasgattam magamnak és most itt olvasgatok én belőlük a két gyereknek. Akik szájtátva hallgatják a harminc éve megunhatatlannak bizonyuló meséket.
A mai mese a félelemé volt.
Az átok...
Szól bosszúról, kicsinyességről, beteljesülésről majd halálról.
Igazi életmese.
Anna besírt rajta.
A történet röviden annyi, hogy a tündérek átka hetedíziglen csap le az egyik leszármazottra. Aki a mennyei zene hangjait követve besétál egy barlangba, majd kereken száz év múlva jön ki, gyanútlan. Otthon persze hiába várják. A mennyasszonya belehal a bánatba.
Ő pedig amikor szembesül a valósággal, bánatában összehúl. Nem marad utána más, mint egy marék hamú.

Végigkísérte életemet ez a mese.
Középiskolásként, száz kilóméter választott el otthonomtól. Hazafele, a vonaton mindig azon elmélkedtem, hogy mi lenne ha hazamennék és az otthonom már nem lenne az otthonom. Nem találnám a családomat, a barátaimat, a dolgaimat, az életemet.
Én én lennék?
Ki az az én?
Kiből vagy miből áll?
A családból, barátokból, lakásból, dolgokból - vagy valami másból, valami több-ből is.
S ez a játék - kegyetlenség a maga nemében - két év után győzedelmeskedett rajtam.
Hazaköltöztem, hogy megtaláljam azt az én-t akit eddig a fent említett dolgok jellemeztek csupán.

A mesémnek közel sincs vége. Próba próbát ér.
Van hogy leépítek dolgokat, helyeket, szokásokat, kötöttségeket magamban, de mindegyre újak jönnek a helyükben.
Tehát nem az emberekkel van baj, hanem velem. Az én hozzájuk való viszonyommal.
A függésekkel van baj.
Ezért okoljuk a Halált is eljövetelekor.
Nem arról az oldaláról fogjuk a dolgokat, ahol a nyelük van.
Én - én - én - és én.
Így minden veszít ajándék-értékéből.
Mert valójában semmihez sem szabad hozzátapadni.
Minden ajándék.
Te.
A dolgok.
A helyek.
A kapcsolatok.
És semmi sem örök. Időn túl sem. Egyedül az Isten. De az más.

Meg kell szünni tapadni hát.
Itt vannak a gyerekek.
Ma vannak, holnap elmennek.
Szépen szélesre az ablakot és repülnek, huss - a messze távolba.
Tapadhatsz ablakhoz, sérelmekhez, emlékekhez, fájdalmakhoz - de a lényeg mégis ugyanaz.
Megszünni tapadni.
Átjárhatóvá válni.
Hogy jöjjenek, hagyjanak, vigyenek, menjenek.