2014. augusztus 5., kedd

Ahhoz, hogy valaki megtalálja önmagát, vagy felismerje céljait illetve azokat a fegyvereket valamint achillesi sarkokat, amivel rendelkezik, nem föltétlenül kell helyet változtatnia. Igaz, hogy zsenge gyermekkorunk óta belénkivódott a mesékkel, hogy akkor kezd történni valami, amikor a hős útra kell - ezek az utazások nem föltétlenül a valóságban történnek meg. A realitás mezején. Vannak önmagunkba tett utazások. És ezek a mélyebbek.

Egy adott ponton a hősnek vissza kell térnie. Szembe kell néznie azokkal a sérelmekkel, kapcsolatokkal, helyzetekkel, amik világjárása érdekében függőben hagyott. Nem maradhatnak ezek a szálak elvarratlanul. Vagy ha mégis, akkor nem létezik a jövő. Azaz a teljes jelen. Hiszen minden egyes alkalommal a múltba tekint vissza mintegy önigazolást keresve tetteire, jelenére és gyenge talajra épülő, álmokból szőtt jövőjére.

Divat manapság jó messzire hajítani a követ és utánaeredni.
Régebben ennek a megvalósítása érdekében ott volt a katonaság. Igazi embertpróbáló időszak. Olyan ez a sztori, mint nőknél a szülés. Mindenkinek van egy saját, különbejáratú története.
Amikor annak idején az emberek illuminált állapotba kerültek egymás biztjában - a nők a terhességről és szülésekről regéltek, míg a férfiak a katonaság örökzöld témájához jártak vissza el nem múló előszeretettel.

Ma miről beszélgetnek a fiatal felnőttek?
Gondolom nagyutazásokról.
Mert a határok már nem támasztanak legyőzhetetlen akadályokat senki számára. Hacsak az anyagi akadályok nem...
De ki az, aki igazán tudna arról mesélni, hogy helyváltoztatás nélkül is sikerült megtennie a legnagyobb utazásokat. Mélyen önmagához és önmagába. Oda, ahol valójában a történet elkezdődik és ahol mindannyain egyformák vagyunk. Ugyanazokkal a célokkal és vágyakkal, félelmekkel és gyengeségekkel és a legnagyobb erővel, amelynek ha a birtokában lennénk, nem hiányozna valójában már semmi. Mindenünk meglenne ahhoz, hogy bármit túléljünk.

A harcok maradnak.
A hős, ha megy, ha marad - végig kell csinálja becsülettel mindegyiket.
Fejlődési fázisok ezek. Amiket nem igazán lehet túllépni vagy átugrani.
Utazhatunk bárhova, bármikor - magunkkal visszük ezeket.
És előbb vagy utóbb csak haza kell térnünk.
Vissza kell ülnünk a kemencesutba és szembe kell néznünk velük.
S ahogy Kerouac mondaná - Az apám sokszor figyelmeztetett, ne vacakoljak álnevekkel, ne nevezzem ÉLETnek azt, ami valójában FÁJDALOM. 
Amibe vegyül ugyanolyan arányban öröm, üröm egyaránt - hiszen a vegytiszta dolgok élhetetlenek - ahogy az ember sem azért van jelen, hogy végigdőzsölje életét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése