Úton ... (nem Jack Kerouak, hacsak annyiban nem, hogy Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma...)

Igazándiból a gyermekek foglalkoztatnak. Azok a gyerekek akik idejekorán úton vannak. Tombol a vakáció. Azaz, nem helyes a kifejezés, régebben tombolt, még az én időmben, amikor a tizórás busszal igyekeztünk kimenni a Május 1 strandra, mert késöbb már nem biztos, hogy volt busz. Legalábbis kettőig nem, amikor a Textilában váltás volt és mennie kellett, hogy hazahozza az asszonyokat és kivigye a váltást. Tömegek csüngtek a buszokon. Nem volt olyan, hogy nem fértél rá - ha már nem, hat kéz tartott a kinyitott ajtón keresztül, hogy miközben nagy komotosan bekanyarodott a busz, a seggeddel súroltad a betont. De sebaj. Jegy úgysem kellett. Mesélem a gyerekeknek a buszos kalandokat. Hogy nem volt jegyünk, ha meg volt, nem csíptettünk, csak ha kontroll szált fel. De én például kontrollt először tizenéves koromban láttam. Addig csak a szó jelentését ismertem - valószínűleg az olvasmányaimból.

Most nincs tomboló vakáció, csak vakáció van.

Tablettező, laptopozó gyerekekkel. Akik valójában nem csinálnak semmit, mint halálra unják magukat az információktól hemzsegő net előtt. Régebben ezt könyvtárnak hívták és a könyveken túl, szocializálódni jártunk oda. Akkorákat kacagni, mint a könyvtár udvarán sehol sem lehetett, mert ott tilos volt.

Itt a negyed tele van gyerekekkel. Játszó, futkorászó, üvöltő gyerekekkel. Na ezek biztos nem sokat tabletteznek meg tévéznek. Lent vannak szinte egész nap. Feltételezem a szülők dolgoznak. Reggeltől késő délutánig. Utána a megszokott terápia. Férjnek a tévé sörrel. Asszonynak a konyha és a takarítás hisztériával fűszerezve. Hát persze, hogy lemenekül a gyermek. És addig ül, amikorra már biztosan csend lesz. Inkább elviseli, hogy leszidják a sárga földig, semmint, hogy a veszekedést hallgassa. Semmiségek felett. Mert házasságban szinte alig vitatkoznak a felek komoly téma felett. Csak picsaügyek vannak a tálcán. Amikor már baj van, vita sincs. Csak a jeges, fagyos, sötét csend. Ami még ennél is elviselhetetlenebb.

Bennem a gyerekek keltenek szomorúságot.

A biztonságot kereső, tévelygő gyerekek.

Akiket egy adott ponton elvisznek a szülők a várva várt nyaralásra - de ott sem lesz sokkal jobb. Elszoktak egymástól a felek és nincs az a tengerpart - még aranyhomokkal sem, amelyik képes lenne a szakadékok megtöltésére.

Nekem ugyan nem volt ilyenben részem, de régebben sokak számára jelentett megoldást a falusi nagymama. Hol vannak ezek az alternatívák? Honnan ez a sok elveszett gyerek. Akik reggeltől estig róják az útakat - miközben sehol egy biztos pont.

Milyen életük lesz?

Milyen kapcsolataik?

Honnan és kitől tanulják meg, hogy szerethetők?

Én éppen annyira sajnálom azokat a szülőket, akik nagyon szeretnének gyereket, de nem adatik meg, mint azokat, ahova születik, de nem tudnak mit kezdeni velük. De legjobban persze a gyerekek aggasztanak. Hiszen már most fájdalomtól ordít a világ - mi lesz ha ezek felnőnek?

Egyetlen utolsó sóhajban robban szét minden - amit majd késöbi tudósok elneveznek mindenfélének - de a lényeg mindig ugyanaz marad - kell a Napfény és kell a szeretet, mert fény nélkül elpusztul minden, szeretet nélkül, meg egyáltalán minek?...