Nem tudom, hogy van e közös kő azon az útvonalon, ahogy valakiből, aki addig állt - hajléktalan lesz. Erre minden bizonnyal tudnának ötletelni azok a szociális munkás kollegák, akik fáradtságot nem ismerve és magánéletet sokszor háttérbe szorítva daccolnak hővel vagy faggyal annak érdekében, hogy segítsenek ezeken az embereken.

Annyit látok, hogy annak idején amikor én egyetemista voltam nyilván lehetett tartani azt a pár hajléktalant aki a városban élt. Pontosan ismerte őket az ember jártában-keltében többször találkozva velük. Mindig ugyanazokat a helyeket látogatták, ugyanazokat az útvonalakat rották. Voltak közöttük agresszívek, betegesen gyanakvóak és egészen kedvesek is. Ma már azonban annyian vannak, hogy lépten nyomon látni egyet, kettőt, vagy akár bandában többet is.

Mindeniknek külön története van. Csalódásról, előző életről és kínlódásokról. Álmodnak, majd lassan álmodni is megszünnek. Marad a koncharc, ami tart a fagyhalálig vagy az éhkoppig.

Egy éven át látogattam a menhelyet a városban. Fiatal voltam és bolond. Nem a családosok társaságát kerestem, hanem a magányos férfiakat kerestem. A nőkkel nem is próbálkoztam. Ők vadak voltak és kegyetlenek. Önmagukkal és egymással szemben is.

A férfiak ezzel szemben szelídek, csendesek és szomorúak. Ők gyakran meséltek is. De volt úgy is, hogy csak cigit vagy italt követeltek. Főként hideg, sötét, téli estéken.

Volt ez a bácsi. A neve már csak nem is dereng. De a tekintete, szavai, vonásai és összetéveszthetetlen, semmihez sem fogható szaga - egy életre bennem marad.

Minden nap pontban hét után kevéssel várt. Akkor ért be. 

Nem a szobában aludt. Azt mondta meglopják és megverik. Félt. 

Az előtérben aludt egy padon, a szekrények mellett.

Rettenetesen büdös volt.

Levágták a lábfejét, mert a hidegben lefagyott.

Az a sebes konc bűzlött. Néha megengedte, hogy kitakarítsam és újrafáslizzam. Szégyeltem öklendezni - pontosan tudtam, hogy a lelkét adja, amikor kötözni enged - nem hányhattam szembe. Amikor kijöttem elment egyből egy fél csomag cigi - hogy kifüstöljem magamból a lappangó sárgaságot.

Ha megfigyeled mindenkinél neccek vannak.

Sok, sok táska, necc és húzható kuffer.

Innen szúrod ki a tömegből.

Hogy hátán a háza.

Tele szeméttel. Hiszen ami egyeseknek szemét, másoknak kincs lehet...

Mindenen túl engem mindig az késztet gondolkodásra, hogy vajon a kufferek mellett bennük van-e, maguk után cipelik-e életük tanúlságát? Hiszen legtöbbjüknek a másik, az akkori, a mellette élt és élő a hibás. Hibásokat keresnek. Tetteseket a történetben. És soha nem esszenciát.

Ez a bácsi - akiről az előbb szóltam... Mire a munka végére értünk - egyik éjjel elaludt. Többé soha nem ébredt fel. A menedékhelyen dolgozók szerint mosolygott, mint egy kisgyerek. Pedig előtte soha vagy ritkán. 

Ő fogalmazta meg egy adott ponton - hogy lelkem mindenem megvolt, de elfelejtettem megbecsülni. És örvendeni...

Mindig valami hiányzott.

Egy jobb ház, egy jobb élet, egy szeretőbb feleség és engedelmesebb gyerekek.

Mindenkinek hátatfordítottam. Majd amikor ők fordultak el tőlem, akkor sem láttam be, hogy tévedtem - őket okoltam. És mai napig úgy gondolom, hogy ők a hibásak, hogy idekerültem...

Talán aznap éjjel álmában elment és bocsánatot kérhetett.

És ők megbocsátottak...

Gyakran munka közben érzem a szagát. A semmiből.

Olyankor körülnézek. Tollakat keresek - angyalszárnyáról és nevetek magamban, hogy jó nagy szívás ha az a bűntetése, hogy a szaga megmaradt.

Szerintem ő is mosolyog.

Egy idő után már a szag sem számít. Csak a tekintete. És az amit hozott, meg elvitt. Ez mindent felülír. Történetetn innen és túl.