2014. augusztus 30., szombat

Ahogy a világ is, belső dolgaink és életünk történései is körkörös mozgásban vannak.
Van úgy, hogy körök egyszer csak kimondják vagy kimondatják a boldogító Igent és van, hogy egy életet vársz és akkor sem kapod ajándékba ezt az elégtételt. Sőt, mit több, olyan is van, hogy neked kellene kimondanod, de nem sikerül eljutnod arra a szintre ahol ezek a belső-igenek születnek és halnak meg.
Amikor évekkel ezelőtt beleigeneltünk az életbe - én és a férjem - vállalva a gyereket, aki titkolt szerelmünk gyümölcseként megszületni kívánkozott, daccolnunk kellett mindennel. Azzal amiben addig hittünk és tanítottunk, azokkal akikkel addig el együtt éltünk és dolgoztunk, azokkal akiket nagyon szerettünk.
Nem volt könnyű.
Ahogy a Semmi Szigete sem, ahol hajótöröttként partra vetődtünk.
Semmink nem maradt. Csak a gyermek a méhemben. Egy élet, amelynek mondanivalója, üzenete volt. És annyira akart beszélni, hogy egyszerűen képtelenség volt elhallgattatni.
Utólag - első üzenete a nevének jelentésével az volt, hogy az Úr megkegyelmezett.
Nem szándékos volt a névválasztás - az üzenet azonban annál nyilvánvalóbb.
Soha nem hullatom el a pillanatot, amikor szembesültem ezzel. Anna...

A külső harcokat belső csaták követték. A kétely, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Mit kellett volna, hol és hogyan másképpen csinálnom.
De valahogy igenek sorozata volt ez.
Egy sebes ár, amely nem engedett gondolkodni, megállni, fékeket húzni, hanem sodort egészen addig, ameddig partra nem vetett.

Alig egy hete elindultam azért a bizonyos utolsó szóért.
Amit valakinek ki kellett volna mondania.
És ott láttam a tekintetében, sugárzott a lelkéből, amely dadogva ugyan, de mormogott. De büszkesége erősebb volt mindennél. Bezárkózott és úgy tett mintha nem tartózna semmivel.
Sajnálat volt bennem. Szeretetteljes sajnálat. Hogy lám, én a fiatalabb - lélektől-lélekig, míg ő, az idősebb önmaga rácsain át. De ami volt, azt kellett elfogadni.
Szavakban nem tudtam a tapasztalatot Isten elé vinni. Banálisnak tartottam. Tudta, hogy mi zajlott bennem, ismerte a félelmemet, vágyaimat, segített, hogy eljussak az utolsó csúcsig is, mégsem mondathatta ki a másik helyett azt, amiért megmásztam a hegyet. Az a másik dolga lett volna.
Olyan volt, mint egy rosszul sikerült maraton. Lefutottam a távot és az utolsó méteren cserben hagyott a bokám. Ezzel szemben bennem volt a tudata annak, hogy én mindent megtettem a gyógyulás érdekében.

És akkor ma - mert az Isteni humor páratlan és felülmulhatatlan.
Küldött valakit, akinek fogalma sem volt, hogy miért is van jelen. Hozzám, aki nem tudtam, hogy ő miért is küldetett. Száján azokkal a szavakkal, üzenetekkel, amiket egy másik embernek kellett volna kimondania, csak képtelen volt rá. Akkor és ott. És jött helyette ez. És akarva-akaratlan mindent kimondott.
Sebesen forgó ár volt ez is. Történések (emberi szavakkal véletlenek) sorozata. Jött, kimondta és elment.

Meglepett a jövetele.
A dolgok gyors és precíz előremenetele.
És a szavak, pontosan azok, amiket kértem és vártam.
Na meg a tény, hogy meghallottam.
Mert nem őt vártam. De végül csak eljött. Egy másik futár, de a megfelelő csomaggal.

A gyűrű közel sem záródott be.
Valószínű a relalítás mezején nem is fog (egyhamar). Legalábbis ebben az emberöltőben nem valószínű.
Annak a ténye, hogy a gondolatot hallani fogom, amikor elmegy innen a földi életből és üzenni fog - annál inkább világos.
Készen állok arra, hogy meghalljam. Mert tiszta és nyitott a szívem.
Nincs benne düh, megátalkodottság, bosszúvágy és félelem.
Nyitva van simogatásra és rugásra egyaránt.
A döntés nem az én kezemben van. Bármi is jön, innen kezdve csak ajándék lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése