A szabadságról már mindent elmondtak előttem amit tudni kell és lehet. Mégis minden tanításnak egyik legfontosabb eleme a saját tapasztalat. Hiába oktatgatod a gyermekeidet, hogy ne szaladjanak túl gyorsan és kontrollálatlanúl - gyorsan és fejetlenül fognak szaladgálni addig, ameddig orra nem buknak. A hatodik fejbetörést, hasadást és véres sebet követően talán nagyobb odafigyeléssel szabályozzák mozdulataikat, fejetlenkedéseik közepette is.

És mi más lenne az élet egyik igazán nagy értelme, mint az elbukások és felemelekedések?

Nem a másé, hanem az enyém.

Soha semmit nem sikerül megtanulnunk mások eleséséből.

Csak a sajátjainknak van igazi mondanivalójuk.

Azoknak amik rajtunk estek.

Olvasmányaimban, életszemléletemben, mások életének megfigyelésében is csak azok a momentumok számítanak, azokra figyelek fel, amik foglalkoztatnak, amik rajtam is megestek vagy éppen megesni készülnek.

Olyan ez mint a magolás.

Vagy van mögötte tartalom, vagy semmi.

Emiatt is buktam én meg a tanügyi rendszerben tett vizsgáim során azokban az esetekben, amikor kötelezően kulcsszavakat pontoztak. Hiába volt szerteágazó ismeretem vagy mélyreható tudásom valamiben, ha azoknak akik ezt értékelték - alúlértékelték - csakis az számított, hogy az éppen keresett kulcskifejezések ott vannak-e vagy sem. Az ilyen rendszer retteg a szabadságtól. Tudatlansága miatt...

Szabadságra visszatérve - szabadnak lenni annyit jelent, mint nem kötve lenni dolgok, személyek, tárgyak, helyek és történések által.

S ha így van ez - kérdezem én - él-e közöttünk szabad ember?

Mert mindannyiunkat köt valami, valaki.

Így aztán lehetnek kicsit szabad emberek és nagyon kötött személyek. A kicsit szabadok azok, akik néha képesek pillanatok erejéig kiszabadulni földi béklyóikból és szabaddá tenni elméjüket, lelküket egy kötöttségekkel tele világban. Minél több ilyen pillanattal szembesülnek, annál közelebb kerülnek ahhoz a majdani szabadsághoz, amelyre mindannyian áhítunk.

Mert például a szingliség nem szabadság.

Ahogy a gyermekek mondják a játék során: nem járja.

Mert aki nem volt kötött, az soha nem is lehet szabad.

Akkor járja, amikor elkoptattad a hét vasbakancsot, kötelező módon és ennek ellenére - hagyva meglévő anyagi javakat, helyeket, állapotokat, önmagadat, kapcsolatokat - fel tudsz szabadulni. És minél többször, annál jobban járja.

Túlleni elvesztések fájdalmán. Azon, hogy becsapnak, átvernek, megbántanak, megcsalnak - és nem hátat fordítani, hanem jelen lenni. Elenegedni és mégis maradni. Szabadon. Nem lekötve, hanem vállalt, szabad akaratból. Mélyen bentről érezve és tudva, hogy a te emberi gyarlóságod, butaságaid, nem rólam szólnak, mégha rajtam is csattannak akkor sem. Itt vagyok, jelen vagyok és ennek ellenére is szabad vagyok.

Hosszú az út eddig, de esküszöm minden egyes pillanat magért beszél.

Még a legfájdalmasabbak is.

Egyet sem járja kihagyni, átugrani, lerázni - mert mind közelebb visz a célhoz, ami nem csak szabadságot jelent, hanem helyenként egy komplexebb valamit - amit egyszerre hívunk örömnek, szabadságnak, boldogságnak, emelkedettségnek, jólétnek, jelenlétnek egyaránt.