Tudok urban legendsekről, amelyben egy bizonyos kalapnak volt varázsereje. Amikor azt az illető feltette, onnantól kezdve mindenki teljesítette a parancsait.
A legjobb kalapok ismérve volt, hogy nem is kellett kimondani a parancs szavait, meg sem kellett fogalmazni a kívánságokat, az alattvalók már a gondolat átvitel erejével teljesítették a rájuk háruló feladatokat.
Nálunk egy varázslatos szék volt generációs forgásban.
Amikor nagyapám meghalt, apám ült reája.
Onnantól kezdve nem volt megállás.
- szomjas vagyok, éhes vagyok, valami finomat szeretnék - de most azonnal, gyere ide, állj fel oda, fordulj nekem háttal, csapj a fenekedre, mondjad, hogy jajj - s így tovább, reggeltől, napestig.
Na de egyik napon, apámot kiszólították szívességből a földekre.
Éltek haltak érette a népek, mert ha nem volt vele a parancsolgatós széke, apám olyan volt, mint a meleg vaj, kenyérre lehetett kenni.
Mindenkihez kedves, illemtudó, szolgálatkész.
De ahogy hazajött, s trapéz alakú tompora elérte a szék kárpitját, vége volt a jó világnak, azonnal pattogott.
Na de anyám sem volt rest.
Ahogy apám aznap reggel kisétált a földekre, segíteni, fát hozott.
Az udvar közepibe akkora tüzet rakott, hogy a hetedik falu határából is látszott annak a farka. Akkor levetkőzött csurdéra - amitől mi nagyon megijedtünk, mert anyukát soha nem láttuk meztelenül. Esetleg derékig, amikor mosakodott. De ennyire pőrén, soha.
Kiengedte a haját.
Amit mindig befont kontyban hordott.
Aztán ettől a számunkra még ismeretlen vadságtól hajtva, bemasírozott a szobába.
Kihozta a parancsolgatós széket és beléjerittyentette a tűz kellős közepibe.
Amikor a szék recsegni kezdett, anyu táncolt.
Körbe-körbe, egy olyan zenére, amit csak ő hallott.
Mi nem hallottunk semmit - mer anyuka meztelen, lobogó hajú képe beégett ott és akkor a retinánkba.
Ahogy a szék a lángok martalékává lett, sebes mozdulatokkal béfonta a haját, feltekerte, egy-kettő felöltözött és béfutott ebédet főzni.
Mire apám estére hazajött, az udvarunk ragyogott.
Tenyérnyi fekete folt emlékeztetett a feledhetetlen orgiára.
Apám észre sem vette.
Bémenetelt a házba és le is akarta dobni magát a székire, hogy majd lehúzassa a csizmáját, kapjon enni és inni, s ütemesen lessük minden egyes kívánságát.
A széke már nem volt meg.
De anyu kezesebb volt, mint valaha.
Gőzölgött az étel, karnyújtásnyira a víz, szavak nélkül is minden a helyin még mielőtt kimondásra talált volna.
Apám okos ember volt.
Nem hozta szóba a széket.
Ahogyan mi sem.
De azóta is ha széket látunk - anyánk győzelme jut eszünkbe a szék s apánk felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése