Tegnap egy újságíróval beszélgettem. Édesanyai státuszában, hiszen korzini hozta ki gyermekét.
Meglepetéssel vette tudomásul, hogy az eddigi években március 8-9-én záró korcsolyaszezon, az idén szinte egy hónappal hamarabb fog megtörténni.
- Ez borzalmas - mondja. Bele fog kelleni húzzunk. Alig maradt két hetünk. De hát mi történt? Holnap felhívom őket és válaszokat kérek...
Kérdezem tőle, hogy előzetesen - éppe, hogy legyen megfelelő módon felkészülve - melyik válaszra kíváncsi, az amelyik hivatalos, vagy az amelyik a valódi okokat rejti?
- Nekem a hivatalos válaszokra kell koncentrálnom - mondja mosolyogva.
Elmondom a hivatalos és a valós okokat.
Egyik sem elfogadhatóbb a másiknál.
De ha visszatekintünk - felfedezhetünk halvány javulási tendenciákat az eltelt években.
Például négy és öt évvel ezelőtt egy olyan pályán edztek a gyerekek, aminek a közepén pálmafák álltak. Az már csak az edző találékonysága volt, hogy felhasználta zsalonokként a ráerőszakolt kellékeket.
Három évvel ezelőtt egy szűzlányszűk, megközelíthetetlen folyosót csináltak a kisebb és nagyobb pályarész között. Az elválasztónál lecsepegő víz, hatalmas jégdombbá formálódott. Azon a kerekecske dombocskán lökdösődtek az emberek egy szezonon keresztül.
Tavaly sátor alá tették a hokisoknak fenntartott jeget. A szabad ég alatt egy másik, jóval nagyobb jégfelület működött. Mondom működött, mert a hokisokét csak három alkalommal élvezhették a gyerekek. Akkor is félnedves állapotában. Tudniillik a munkások rosszul kötötték össze a rendszert, ami folyamatosan eldugult és nem működött.
Ha edzeni akartak a másik jégfelületen - kidobták őket, mondván, hogy használják az erre elrendelt jeget.
Az idén - kaptak egy órát.
Napi szinten lehetett használni. Háromtól-négyig és kuss.
Az már részletkérdésnek bizonyult, hogy a csapat ötven százaléka 3 illetve 4-ig iskolaköteles.
Megoldottuk.
Január közepén szóltak, hogy mivel a pálya fenntartása egyáltalán nem rentábilis, február 8-ig lesz jegünk.
Aztán, aranyosak és megértőek lévén kitolták a periódust február közepére, amikor a csapat vendégül lát majd a Székelyföldi Jégkorong Akadémia által működtetett hét központot.
Humor lesz a javából.
A pálya formája, méretei, a jég minősége, az öltöző és a bajnokság alatt a nézők közé repkedő korongok.
De lesznek orvosok, fogorvosok és posztraumás stresszfeldolgozásra szakosodott pszichológusok - akik majd megoldják a felmerült nehézségek mindegyikét.
Egy dolog nem lesz: jegünk.
A hoki marad.
Túlélőkkel, utolsó leheletükig harcoló mohikánokkal és egy olyan városvezetéssel - amely képtelen tenni vagy ebben az esetben elfogadni ennek a problémának a megoldása érdekében.
Közben évente megjelennek cikkek, ígéretek, lemondó, fájdalmas és reményteljes interjúk, elvesznek tehetségek, felemelkedik egy-két-öt gyerek, közben a család beleroppan, de a városvezetés vidáman fújja tovább a rezet, mert nincs vesztenivalója.
Örök törvény, hogy aki a fazék mellett áll, előbb-utóbb mártogat.
Ahogy az is örök törvény kellene legyen - hogy aki jóllakott, félreáll, hogy a mögötte álló se maradjon éhesen.
De nem.
A kondér marad.
A fazék mellett állók agya meghibásodott és képtelen a jóllakottság érzését továbbküldeni.
Mi meg elébb-elébb megcsömörlünk, az előttünk állók habzsolásától, a csámcsogástól és a tobzódás látványától.
Mert ez az élet rendje.
De nem robbantunk.
Továbbállunk.
Mert Robin Hood és Rózsa Sándor nem születik minden bokorban.
A forradalmakra várni kell.
Mint a legjobb dolgok mindegyikére. Nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése