ami összehoz

Eddig azt hittem, csak a cigányoknak van jellegzetes hangorgánumuk.  Összetéveszthetetlen. Semmihez sem fogható.

De ma saját szememmel hallottam és a füleimmel láttam a cáfolatot.

A koripálya benépesült valami nyárádmenti falu hajadonjaival.

Emancipált falu lehet.

Mindannyian egyetemi vizsgáról jöttek ki korizni.

Betöltve a helyet nyávogással.

Ismétlődő zajok, amik réseket ütöttek a fejemben.

Valami macska és mosómedve által kiadott hanghoz hasonlíthatom, a legkisebb rosszindulat nélkül.

A vizsga momentumainak felidézése alapján – pedagógus hallgatók lehettek.

Egy perc néma csendben azokra a jövendőbeli diákokra emlékeztem, akik majd ezt a hangot fogják hallgatni reggeltől késő délutánig.

Nem lesz könnyű.

Kötelekké erősödnek majd az idegszálaik.

A fene se fogja tudni szétcincálni azokat.

Érdekesen oszlottak meg az erőviszonyok.

Elsőként az Istenfélők tábora jött meg.

Egy helyre ültek. Megköszönték az imát, amit egymás érdekében letétként elhelyeztek az Úr lábainál. A tanulás egy. Az ima azonban alap... – ütött pofán az est eszenciája.

Volt velük egy lány.

Kilógott a sorból.

Ugyanúgy nyávogott és cincogott mint a falustársak, de ahogy a népi nyelv idézi – szemesebb fajta volt, könnyebb vérrel. Ami képes lobbanni pillanatok alatt.

Neki nem vettek jegyet.

Arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi lehetett a bűne. A szépsége, a vére folyása, a szemessége vagy a tény, hogy nem igazán tanult.

Rákérdezett hölgytársaira, hogy a táblázatot sikerült e visszaidézniük a vizsgán – mire lemorogták, na de hogy is ne sikerült volna, amikor annyira egyszerű volt, hogy az már pofátlanság.

Nem ijesztették el.

Kíváncsian figyeltem honnan meríti erejét.

Aztán jött a forrás.

Zubogva léptek be több tizen a szépek táborából.

Ezekhez tartozott.

Az Istenfélők elvonultak – magasabb rendűségük teljes tudatában. (Van ebben valami humor, ahogy az ájtatos ember vonulni tud. Egyszerre van fent a feje és a porban. Egyszerre öntelt és alázatos. Egyszerre magabiztos és önbizalomhiányos. Örök rejtély marad...)

Maradtak a szépek.

Akik a pillanatot részesítették előnyben.

Egymásnak feszült a jelen és az örökkévalóság.

Amíg aztán a pályán ismét mindenki eggyé nem lett – botorkáló, egyensúlyát nehezen tartó, kapaszkodó kis kacsagyermekké, akinek kicsípi arcát a hideg és örül, ha kézen foghatja a mellette lévőt, függetlenül hitének vagy szépségének mértékétől.

Mert a jég már csak ilyen.

Összehoz.