Amióta a lánya megszületett - tudatosan készült az elengedésre.
Amikor először megfordult a kiságyban.
Amikor ülni, majd mászni kezdett.
Az első lépései megtétele idején, majd az első tőmondatoknál.
A puha és engedelmes gyerekkor nyújtotta biztonság, percek alatt szállt tova.
Egyik reggel - elkezdődött az óvoda.
Rövid időre rá be kellett szerezni az első tankönyveket.
Másnapra eltűnt a babaháj és a helyére egy hosszú csontú, engedetlen kiskamasz lépett egy sor olyan ígérettel, amit nem lehetett félvállról venni.
Visszaszólt, számonkért, izgatottan kutatott az igazság után és megkérdőjelezett mindent a környezetében.
Ahogy magát is. Hiszen mindvégig, mindennek tükrében, ezt kereste. Önmagát...
Noha, ő már ebben az életkorban belepancsolt az életbe - a gyereket féltő szeretettel óvta a korai kezdésektől.
Kifeszített minden pillanatot, hogy fel tudjon készülni gyermeke.
Háborúban, fegyverek nélkül pokolian nehéz boldogulni. Ezt mindennél jobban tudta.
A legelső mérföldkő az elengedés útján az volt, amikor egy fiatal méregetni kezdte nőként gyermekét, akire ő addig el, csak gyermekként tekintett.
Nem fenyegető, hanem inkább bájos volt a pillanat, de pontosan érezte, elérkezett az elengedés ideje.
A szembesülések, fájdalmak, első és sokadik csalódások, leesések és felkelések pillanata.
Amikor ő már nem tehet semmit.
Csak annyit, hogy elérhetővé teszi magát.
Ezekben a frissen íródó történetekben már nem neki jut a főszerep.
Legjobb esetben narrátor, vagy mellékszereplő, vagy egy váll, amin sírni lehet, esetleg egy értő fül, ami hallgat, de soha nem ítélkezik.
Tudta, kezek és lábak nélkül is élni lehet - de a fantomfájdalom örök.
Az érzés - ami a leválasztást követi - hogy valami hiányzik mellőlem, valamit mintha elfelejtettem volna, add Istenem, hogy rendben legyen..., és ha elesik, legyen ereje felállni leporolni magát, és emelt fővel újrakezdeni az egészet - érzése.
Az Isteni kegyelemre gondolt.
A borzalmasan nehéz kamaszkorára. Amiről akkor, ott, azt hitte átok, de mára már áldásként tekintett rá. Hiszen ezeknek a mindennél erősebb sebhelyeknek köszönheti, hogy megérti gyermekét.
Ahogy kegyelem volt életének minden egyes időszaka.
A gyermeke születése, nevelése, elengedése - amellyel újabb esélyeket kapott az élet kihívásainak bölcsebb fogadására és a majdani unokákra - akik befejezésként visszahoznak egy-egy örökkévalóságot jelentő percet a legszebb időszakból, amit sokszor nehézségnek vélt, s csak utóbb értette meg, hogy ajándék volt minden egyes pillanata.
Körök.
Ismétlődő, gyógyulást kínáló körök.
Ez volt az élete.
És hálás tudott lenni minden egyes percért.
Mert úgy kezelte, mintha az utolsót. Amely törékeny és amire vigyázni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése