A gyermeket nem kell magyarázatokkal etetni a helyes viselkedési és etikett szabályokról. Hogy aztán mindegyiket megszegve - hiteltelenül - elvágjuk magunk alatt a fát. Amelyik gyerek ezt látja, ebben nő fel, joggal kérdőjelezi meg szülei hitelességét és következetességét kamaszkorában, amikor minden egyes tettét és elvét igazságérzete írja felül.
Életünknek minden egyes szintjét átszövi a jégkorong.
Mindkét gyerek hokizik.
Amikor első bajnokságukon vettünk részt, Kézdivásárhelyen, meg voltunk szeppenve.
Az öltözők világától, a szülők szurkolásától, az edzők határozottságától, az események nagyon gyors egymásutániságától és az utazástól.
Az eseményre pontosan a két ünnep között, azaz Karácsony harmadnapján került sor.
Nem volt pardon.
A hoki mindenekelőtt - hírdette cseppet sem visszafogott módon a kupa dátuma.
Balázs előtte való este úgy döntött, hogy örömében táncol egyet a szék tetjén.
A szék megbillent és hanyatt esett, neki a csempekályhának.
A hasadás a fején kb 6cm lehetett.
Felvittük Gyergyóba.
Nem volt megfelelő tű és cérna. Az orvos, egy arab sebész - improvizált és szépen befércelte a sebet.
Másnapra öt mérkőzés volt kiírva.
Amikor odaértünk, kiderült, hogy egy másik csapat kapus nélkül maradt. Meglátták Balázst és betuszkolták a kapuba.
Így két vonalon tartotta a frontot, a vulvához hasonlító sebbel a fején.
Amikor a hokiban megnyerődik egy mérkőzés, mindenki fejbeb@ssza a kapust, sisakon - vagy rosszabbik esetben, ráugrálnak a fejére, testére.
A lelátóból ordítottuk - nem szabad - de arra már a drága magyar vér csörgedezett a fején.
Nem sok idő volt semmire.
Kapuból ki, kapuba be a két csapatnak.
egy adott ponton mondta - kell pisiljek...
Mire a másik edző bekiabálta - engedd be, úgyis rádfagy, majd kirázzuk...
Akkor fagyott meg a szívem - az aranyszaró kisfiamat látva, s azóta is úgy maradt.
Tegnap megint menet volt.
Kézdivásárhelyen.
A jégcsarnok tele volt szülőkkel.
A jégen - három mérkőzés zajlott egy időben.
Hopp itt egy jó kapus, hopp, ott egy jó csatár, né amott egy f@sza hátvéd...
A lelátó azonban kritikán aluli volt.
A szülők - tisztelet a kivétel - a hideget szíverősítővel próbálták legyőzni.
És minél hidegebb volt, annál jobban kijött belőlük az állat.
eddmegőketagecibe stílusban folyt a szurkolás.
Mindenki gólokat akart látni - holott hivatalosan a kutyát sem érdekli az eredmény.
De ahogy visszamenőleg 50 évre mindenki tudja a Gyergyó-Csíkszereda mérkőzések eredményeit, itt is minden szülő pontosan tudja, hogy mennyit adott és kapott a csapat.
Kár.
Elvész a varázslat.
Na nem belőlünk, felnőttekből, hanem elsősorban a gyerekekből.
Akiknek már nem csak ellenfél a másik csapat, ellenség lesz a sorstárs és kihívás lesz kitolni mindenkivel a pályán.
A bíró, ha nem az ők javukra dönt - idióta, akit ki kell csinálni.
Az ellenfél kapusát fejbe kell verni, ha nem engedi el a korongot.
És az ellenfél szurkólótáborát meg kell alázni és félemlíteni, ha ki merik fejezni örömüket egy-egy sikeres manőver alkalmával.
Ember - ennek nincs helye a csarnokokban!
A másik gyermeke is pontosan ugyanolyan sportoló, mint a tied.
Dolgozik, utazik, szenved, lemond, felvállal, igyekszik, akar és mindekelőtt, szeretetreméltó.
Egy gyerek.
Törékeny.
Vigyázni kell rá.
Nem szabad megijeszteni.
Mert tanulni jött. Akárcsak a tiéd.
Itt mindenki testvér. Bajtárs. Sorstárs.
Gyermek a gyermeknek, szülő a szülőnek.
Egy család vagyunk.
Kellenek a törvények - és nem is annyira a másik, mint az önmagunk védelmében.
Mert mindenekelőtt az a legfontosabb - és ez fölülírja (hihetetlen mi?) a jégkorongot is - hogy EMBEREK maradjunk.
Mert csak így lesz értelme az egésznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése