Nem vezettem nyilvántartást.
Csak egyszerűen végeztem a dolgomat.
Ébredés, uzsonna, költögetés, vitatkozás levezénylése az egyre hosszabb fürdő használati visszaélések fölött, rohanás dolgozni, munka, rohanás haza, főzés, mosás, takarítás, gyermekek programjának megszervezése, matek, román, projekt, földrajz - betetted a tornafelszerelést? Van szükséged pénzre? Meddig maradsz?
És egyszer csak kaptam egy smst:
Ma később jövök. szeretlek. ne várj ebéddel. kint eszünk a csajokkal.
Öt percre rá, kaptam egy másikat is:
Hazakísérem Ágit. együtt tanulunk. ne várj. később jövök. sietek.p
Rámszakadt egy örökéletnyi szabadidő.
Tele voltam tervekkel egész gyermekkoruk ideje alatt, hogy ha eljön ez a nap, mi mindent kell majd behoznom egy délután leforgása alatt.
Most azonban csak ültem és bambultam.
Nem hogy terveim nem voltak, de azt sem tudtam, hogy ki vagyok én.
Kinyitottam a szekrényt, hátha ott lennék.
Nem voltam.
Csupa olyan ruhák, amiket ép ésszel soha nem vennék magamra.
Belenéztem a tükörbe.
Ott sem voltam.
Egy középkorú nő nézett vissza rám, fáradt szemekkel, elgyötört arccal, kétségbeeséssel a tekintetében. Mint aki valamit keres, de már abban sem biztos, hogy mit.
Kihúztam az ágy alá gyömöszölt mérleget.
A paramétereim - na azok ... a felismerés, minden bizonnyal segítenek.
De ott sem voltam.
Kimentem főzni - hátha a megszokott mozdulatok visszarettentenek a jelenbe.
De lövésem sem volt, hogy kívánok e egyáltalán valamit.
Lesz ki megegye, vagy kivetjük a kutyának?
Na igen, a kutya...
Izgatottan cipőt húztam.
vettem a pórázt és elvittem Buksit a töltésre.
Séta közben szembejött velem egy jóképű negyvenes férfi.
Mosolygott rám, mint aki flörtölni szeretne.
Eszembe jutott, hogy házas vagyok - nem illik mindenfelé kacsingatni.
továbbmentem.
Néhány lépés múltán - elemezve a történteket - rámtört a felismerés:
- Mi van ha ez az alak a férjem volt?
A nagy tapatásban ezer éve nem néztünk egymásra.
Gyorsan elővettem a telefonomat.
Sok kép nem volt benne róla, vagy rólunk.
De a fiamra hasonlított.
- Basszus, ez csak ő lehetett.
Ebben az állapotomban idegen nem mosolyogna rám.
Hazaszaladtam.
A szobában volt.
Legalább egy biztos pont. Valami, ahonnan elindulhatok.
Óvatosan mondom - szerusz - ha mégse ő lenne, nehogy beégjek.
- Hazaértél?
- Igen. - mondja. de a hangja sem ismerős. Az előbb mintha téged láttalak volna, de nem voltak megfelelőek a fényviszonyok, úgyhogy nem vagyok biztos benne.
- Nem én voltam - nyugtattam meg.
- Akkor jó.
Magamban ezért imádkoztam, hogy ne azonnal a gyerekekre kérdezzen rá. Mert akkor talán van még remény. Ha halovány is...
- Hogy telt a napod? - válaszolt az imámra.
- Remekül - mondtam mély meggyőződéssel. Mint aki tudja, honnan indul a folytatás.
Nem lesz könnyű ez az út, de ha addig élek is végigjárom.
Valahol csak lennem kell - de ez a húsz év annyira elrejtett, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Még szerencse, hogy a kihívásokat kedvelem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése