Minden rendben ment.
Valaki azt állította az esküvőn, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Más meg azt, hogy most kezdődik a fekete leves.
És elkezdődött.
Ették meg egymást.
Ilyenkor József Attila Kései siratóját szavalta magában.
Addig lírázott, míg kimondták a válást.
Akkor inni kezdett.
Keveset, többet, sokat, rengeteget.
Így, ebben a sorrendben.
Bérelt egy kislakást. A számlák lassan a fejére nőttek. Végül nem is fizetett.
Egy hangya fasznyi volt a kilakoltatás.
Nem volt hova mennie.
Visszament szavalni. De a felesége koránt sem volt verses kedvében - kidobta.
A parkban szált meg. Aztán a vasút állomáson. Majd egy tömb ház erkélye alatt.
Az elején neccekben hordta a dolgait - mint csiga a házát.
Összeverték és elvették mindenét.
Csak a katona képét szánta. Amin fiatalnak, gondtalannak és boldognak tűnt.
A neccekkel együtt, amiben a kép volt, tovaillant a reménye is egy jobb életre.
Azon a télen különösen hideg volt.
Az a pár nap a kórházban felért a mennyországgal.
Valaki kidobott egy rakott, derékben szűk, csípőtől bővülő szövet kabátot.
Borzalmasan fázott.
Összeszedte.
Az elején csak éjszakára. Amikor senki sem látta.
Majd lépésenként törött meg a tartása - ahogy a hideg a csontjáig hatolt, és felvette nappalra is.
Úgy sétált végig a főtéren, mint egy kopott báró(né).
Magában azon elmélkedett, hogy a Paradicsom a Pokol kapujában kezdődik el.
Valahol ott, ahol a kabátot találta.
Megállt a könyves üzlet kirakata előtt.
Kiválasztotta az első szemébe ötlő címet - mantrának - és magára kanyarította a kabát meleg sál részét.
Asszony a fronton - Polcz Alaine...
Ember a fronton,
Piros kabát a fronton,
Én a fronton
Én
Fronton
rontom ...
Ismételgette magában a szavakat a piros kabát nyújtotta meleg ölelésében.
Valamikor még számított, hogy mit visel - ma már csak a hogyanok jelentenek valamit. De azok is egyre kevesebbet.
Mert semmi sem örök.
Egyedül a nagy piros kabát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése