Először csak a
tekintete tűnik fel.
Egy gyönyörű szép, de kétségbeesett arcban.
Mintha minden egyes
járókelőtől visszajelzést kérne.
Arra, hogy joga van
élni, értelme volt a megszületésének és célja lesz a jövőjének.
Meglep.
Túl fiatal ehhez a
fájdalomhoz.
Divatos, szépen és
diszkréten sminkelt, a színek amiket hord harmóniában vannak – vele van valami,
de még nem látom.
Aztán, zöld lesz.
Elindul.
Egyik lába rövidebb.
Sántít.
A bal keze
élettelenül lóg a teste mellett.
Hirtelen nyílvánvalóvá
válik a tekintet.
A fájdalmak és
megaláztatások hosszú sora.
Kívülről és belülről.
Ahogy utána ballagok
azon gondolkodom, hogy képes lesz megérteni azt a szépséget ami az arcáról
tükröződik?
Vajon fogja e látni
valaha, hogy a testi fogyaték, semmi – a lelkiekkel vannak bajok?
És megérik e arra,
hogy kizárja a hangokat?
Azok, amik kívülről
okoznak sebeket és azokat, amik belülről marcangolják szét?
Mert nem tökéletes.
Mert vannak korlátai.
Mert vannak, akik
előre megjósolták, hogy egy ilyen fizikummal, nem viszi majd semmire?
Miközben küzd.
Önmaga ellen, mások
ellen, a rendszer ellen – mely képtelen lényeglátásokra nyitni a szemeit.
Drága gyermekem –
mondanám.
Rendben leszel.
Csak a magaddal való
küzdelmet kell megnyerni.
A többi nem számít.
Az mások küzdelme.
Ha magaddal szemben
sikerül győznöd – örök bajnok leszel.
Egy olyan világban,
amely a gyengét tapossa.
Az erőstől retteg.
Mert tökéletesség
álcája alatt viseli lelki rothadását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése