Egy elsős gyermek motiváltsága, lelkiismertessége, tenni akarása és bizonyítási vágya nem vethető össze semmivel. Éppen ezért is kell óvatosan bánni vele.
Egyre jobban kezdek nem egyetérteni azzal ami a romániai oktatásban folyik.
Itt van ugyebár Anna.
Szeptember közepén kezdődött el az iskola és már annyi betűt ismer, hogy olvas. Ha meg nem sikerül egyből leírnia és összekötnie szavakat, kiakad és ostorozni kezdi magát.
Betegesen retteg a rossz minősítéstől, holott soha nem hangzott el feléje az-az elvárás miszerint gond lenne a gyengébb osztályzat miatt.
Van hogy nem mennek a dolgok.
Mert szorong.
Előre ideges, hogy mi lesz ha nem sikerül az újnak megfelelnie.
Ilyenkor sem nem lát, sem nem hall.
Nyilván meg sem érti elsőre a feladat kívánalmait.
Majd ha a vele foglalkozó felnőtt megnyugtatja és ebben a nyugalomban elmagyarázza a követelményeket, simán meglesz részéről a megoldás is.

A Skandináv országokban azt a mennyiségű anyagot, amit a lányomék megzabáltak az évkezdés óta - három év alatt sajátítják el és gyakorolják be.
Itt volt a barátnője, aki egy évvel idősebb nála és az osztrák iskolarendszerben tanul.
Nagy vonalakban ugyanazt tanulják másodikban, amit itt a diákok elsőben.
Csak lassabban, nyugodtabban, oldottabban, kiegyensúlyozottabban. Több időt hagyva az új befogadásának és a régebbi leülepedésének.

Kérdezem én - hova sietünk?
Miért van az, hogy harmadikos, negyedikes gyermekek tananyaga kísértetiesen hasonlít arra - mennyiségében és tartalmában, amit mi anno hatodik, hetedikben tanultunk?
Míg egy kilencvenéves öregapó emlékszik még az óvis verseire is, én már a walesi bárdokra is alig. Mire fognak hát emlékezni ezek a gyerekek?
Lesznek egyáltalán emlékeik?
Vagy csak nyomasztóak?
Ugyanis nekünk annak idején az iskola a tanulás mellett nagyon sok élményről is szólt. Mókákról, döcikről, gyümölcsszedő praktikákról, kirándulásokról, bandázásról, szerelmekről, sportról, verekedésekről. Ők meg iskolaundorosak, hasfájósak, sápadtak, magukbaroskadtak és megterheltek. Agyon vannak nyomorítva házi feladatokkal. Hol normális ugyanis, hogy egy elsős gyerek napi két három órát lenyomjon könyvei társaságában?
Ha emellé társul egy olyan lemaradni nem akaró szülő, aki elhordja hangszerórára, sportra, mozgáskultúrára és idegennyelvre is a gyermekét - hát akkor a NagyIsten kegyelmezzen a jövő generációjának.

Egyre több a panasz a Hályogkovács tanítókról is.
Akik újabban nagy mesterei a pszichológiának is, nem utolsó sorban. Így aztán nem csoda ha minden második gyermek általuk beszédhibákkal, diszgráfiával és diszkalkúliával van diagnosztizálva.
Kegyetlenül sokan keresnek meg az utóbbi években, hogy a tanítójuk elküldte a gyereket logopédushoz, pszichológushoz, mert komoly problémát észlelt.
Na itt is kategóriák vannak.
Van olyan szakember, aki szépen, ügyesen elbeszélget a gyerekkel, a szülővel, jobb helyeken a pedagógussal is és felismeri, hogy a történetben egyedül a gyermeknek nincs baja. Ismerek ilyen kiválló szakembereket, hozzájuk irányítom tehát azokat akik engem ezzel felkeresnek.
És van egy másik kategória - akik hosszadalmas, bonyodalmas és költséges kezelési folyamatba fognak egy olyan gyerekkel, akit elég lenne kiengedni napi egy órára a játszótérre, vadulni vagy bambulni vagy marhulni és helyrepattanna.

Szegény, szegény agyonterhelt gyerekek.
Szegény lemaradni nem akaró, teljesítményt és felzárkózást hajszoló szülők.
És szegény Románia.
Még egy pár év - s ne legyen igazam - elmebetegek hazája lesz ez, a miénk. Tele megtört tekintetekkel, életekkel, családokkal és megomlott rendszerekkel.
Mert ami a legfontosabb - arról feledkeztünk el...