2014. március 12., szerda

A földi élet talán egyik legnagyobb kihívása az értelemkeresésen túl - eljutni oda, hogy megtanuljunk teljes harmóniában élni önmagunkkal és fizikai korlátaink adta határainkkal.
Érdekes, hogy éppen a kamaszkorra esik az idétlenség legnagyobb foka, amikor az embergyerek a tökéletességet keresi mindenben. Hírtelen kikerekedik, miközben karcsúságot hajhász, vagy megnőnek a végtagjai, miközben belesímúlna a középszerűség nyugalmába.
Nincs menekvés.
Korlátok vannak.
Amikor meg végre - hosszú és véres csaták árán beletörödne abba ami(je) van, a teste akkor sem hagyja nyugton. Fájni kezd először itt, aztán ott - végül meg itt és ott.
De legtöbben akkor sem tanulnak meg hálát adni a tünetmentes napokért.
Nem öröm, hogy hallunk vagy látunk, hogy használni tudjuk a végtagjainkat, hogy ha nem is teljes, de valamilyen biztonságot láttató egészségnek örvendünk.
Így lesznek azok akik korlátokkal születtek - lelkileg egészségesebbek és harmónikusabbak, mint egészséges embertársaik.
Mert ők megtanulnak hálásak lenni.
Korlátaikkal együttélni, azokon nem mindenáron változtatni akarva, hanem elfogadva, továbblépve és képességeikből erényeket kovácsolva.
Talán erre is utalás a Krisztusi példabeszéd...
„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 25,14-30).

A helyzet komikuma a visszatérés pillanatában hág tetőfokára. A drachmákat az kapja meg, akire emberileg a legkevésbé számítunk, azaz, az, amelyiknek tíz is van belőle. Könnyű neki...-gondolnánk...
Pedig hát ohh dehogy.

Ma egy hihetetlenül kiegyensúlyozott, mentálisan egészséges hölggyel találkoztam.
Tíz éve beteg. Ágyhoz kötött, súlyos beteg.
Reménye a gyógyulásra semmi.
Miközben egy zokszava nincs.
Emberi sunggal mérve élete romokban hever.
Egy nyomós oka van az életre, a gyereke - akit azonban nem gondozhat és soha nem láthat. Hiszen ő maga is gondozásra szorúl és teljesen vak.
Mégis, megtanult együttélni korlátaival.
És annak ellenére, hogy jövője még eme felfoghatatlan korlátok között is bizonytalan és kérdéses, képessé válik nap nap után a hálára és örömre.
Hiszen tudja, minden nap ajándék.
És megtanulta elfogadni ezt.
Nem zúgolódik, nem morog, nem hagyakozik, nem hagyja el egyetlen bezzeg sem a száját. Békés, csendes és hálás.
Miközben nem is ismeri a reményt.

És én - életemben ennyi erőt emberből sugározódni nem éreztem.
A csend beszélt belőle, amikor a szava elakadt.
Nem sírt, nem toporzékolt, nem hánytorgatózott - hanem volt.
És létének nagyobb súlya és értelme volt, mint eddig  bárminek amit láttam.

Amikor az ajtón kiléptem - tudtam, Övé a tíz drachma és még azoké is, akik elásták a sajátjukat.
És először, harmincötév után először értettem meg a maga valójában azt, amit Krisztus mondott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése