Imádom az idős embereket hallgatni. Diákkoromban nagyon szerettem szavalni. Valahogy beleneveltek a versek szeretetébe és jó érzés volt azokat a saját képmásomra újraformálva továbbadni. Gyakran hívtak meg szavalni idősek otthonába, ahol nem az utánakövetkező soksütis agapé volt a legjobb, hanem a történetek és a képek, amiket magammal hozhattam.
Egyetemistaként sokszor utaztunk fel hetekre a Gyergyói öregotthonba tanulni. Az általam megélt legmélyebb szentmiséket idős, nyugdíjas papok celebrálták, akik sokszor elfelejtették a szentmise egy-egy momentumát, de nem is az számított. Hanem az a rutinos otthonosság, ahogyan az oltár körül setrepertéltek. Mert a mozdulatokat az ember nem felejti el soha. Azok beleivodnak. Na ott lehetett mindenféle történetben a lelked mélyéig pancsolni, amit az idősek oszottak meg hatalmas előszeretettel.
Szegény, mai napig vérző sebbel hiányzó nagymamámat senki sem übereli.
- Mami mesélj...
- Mit lelkem?
- akármit, csak régi legyen.
És mesélt.
Életről, háborúról, szerelemről, csalódásról, árvízről, szegénységről és fényűzésről, a korzóról, ahol az estéik teltek, a flörtökről, amik mai szemmel nevetségesen ártalmatlanok és gyerekesek voltak és arról, ami a legjobban számított - magáról. Ahogyan ő élte meg.
Mindigis irigylem azokat, akik jól bánnak az idővel.
Mert én nem.
Az időmenedzsmentem tökéletes - de az emlékeim már nem. Fogalmam sincs mi hányban történt. Semmit nem kötök évekhez. Soha nem tudom elsőre hány éves is vagyok, csak azt, hányban születtem. A gyermekeimet sem években mérem, ahogyan a házasságomat sem. Nálunk a férjem emlékeztet a házassági évfordulókra, amik mellett én ártatlan orcával elsétálok. Mert a bennem lévő életnek köze sincs az évekhez.
Zavarba ejt, ha valaki könnyedén és játszva dobálózik az évekkel. Bennem más a rend. A fiókokon nem évszámokat ír, hanem színeket.
A korszakaimnak színei vannak.
Most néhány éve a szürke és barna dominál. Talán amióta anya lettem. Ez majd így fog bevonulni szerény történelmembe.
A kamaszkorom és fiatalságom évei dominánsan feketék és kékek voltak.
Gondolom, majd a nyugdíjig eljutok a pirosig és narancsig is - ha már a postás nem is csenget kétszer.

Másik nagymamám sem ismerte az évek fogalmát.
Szép arcú, csinos, rendezett és huncut asszony volt. Aki annyit lódított kora felől, hogy orvoshoz indulás előtt egyeztett anyummal. Mondd meg szépen hány éves vagyok, mert holnap ismét felsülök, ha a koromat kérdezik. És anyum tudta.

Ahogy én is azt, hogy az idő egy nem létező illúzió. Valamiről, amiről úgy érezzük biztonságot jelent. Kapaszkodót egy olyan világba, ahol falakkal vesszük magunkat körül, amik nem csak másoktól, de önmagunktól is elbarikádólnak, nem engedve közel sem Napot, sem fényt. De legkevésbé az Istent, aki úgy hallgathat bennünket az időről, mint mi gyermekeinket, akik belezavarodnak az idő mérésébe, mert pontosan érzik, hogy nincs is szükségük rá. Megvannak nélküle.