Nem tudom egészen pontosan miért jó, de az emberiség időről időre megriogatja magát egy-egy világvégeközeleg elmélettel. Alig hevertük ki a nagy maya pusztulást, amikor rendesebb körökben elbúcsúztunk egymástól humorosan ugyan, de becsülettel, most terjed a Nasa semmi újat nem mondó jelentése a valamikor bekövetkezendő világvégéről. Hála Istennek szusszanhatnak fel sokan - nem ismerni sem a napot sem az órát - ami jelentheti azt is, hogy nem nekünk kell majd ezzel szembenéznünk, hanem az utánunk következő generációnak. Ha egészen pontos szeretnék lenni - talán a gyermekeinknek.
Függetlenül attól, hogy nem egészen ők tehetnek erről, sokkal inkább mi. Hiszen mi vagyunk azok, akik érthetetlenségünkkel, csökönyösségeinkkel valamint önmagunkra és a világra egyaránt káros - negatív következményeket maga után vonó életmódunkkal a fejükre hozzuk a pusztulást.
Tizéves gyermek lehettem amikor először láttam Nostradamus jövendöléseit a végről. A film minősége, a fordítás, rábeszélés, szinkron kivetnivalókat maga után hagyó állapota, az elhangzott szavak és mondatok és a zárt térben emiatt betömörűlt emberek, a levegőtlenség és sötét - mind-mind mély nyomot hagyott törékeny lelkemben.
Olyan volt mint a Pokol kicsiben.
Irányíthatatlan és nem volt belőle menekvés.

Nem tudom, hogy kiben mi van a vilgvégék kapcsán.
Gondolom a saját kis világának a vége senkit nem hagy teljes érdektelenségben.
Gondoljunk csak egy nagyobb méretű változásra - ami sarkaiból fordítja ki addigi megszokott mókuskerenkünket. Legyen az egy erőt adó kapcsolat vége, munkahelyünk elveszítése, haláleset, betegség vagy bármilyen más sorsfordító történés. A világ nem áll meg. És a legrosszabb, hogy mi magunk sem tehetjük meg. Tovább kell mennünk. Immáron annak hiányában, amit magunk mögött hagyunk.
És itt, a tegnapiakra visszatérve a birtoklás illúzióján van a hangsúly.
Hogy azt hisszük...
Márpedig oh dehogy!

Abban a hitben éljük le életünket, hogy rendelkezhetünk életünk, kapcsolataink, életterünk és a világ sorsa felett. Hogy ha nagyon akarjuk változásokat idézhetünk elő.
Egyetlen egy dologgal nem foglalkozunk kellőképpen - márpedig az az egyetlen dolog ami ránk lett bízva: saját változásunk és az abban vetett hitünk.
Mindig akár a szemevilágát frissen elvesztett ember - magunk körül kezdjük el a tapogatozást.
Miközben meg az éles látás belülről halad kifele.
Mindig ez a helyes útvonal.
Bentről-ki.
És soha nem fordítva.
A változás, amely képes a világot jobbá tenni bentről kifele halad - gyűrűzik majd visszakerül oda, ahonnan elindult.
Változtatni szeretnék a másikon - annak életmódján, viselkedésén, felfogásán, mentalításán - rendben van. Megtehetem. De ehhez először nekem kell változnom a másikkal szemben. Meg kell ismernem, el kell fogadnom, meg kell értenem, meg kell szeretnem és akkor hozzáállásom változása benne is változást idézhet elő.
Változtatni akarok a kapcsolatomon a másikkal szemben. Rendben van. De ehhez is nekem kell megtennem a századik lépést is. Mert amit elvárunk a másiktól, rendszerint mi magunk sem biztosítjuk.
- Szeress!
-Törödj velem!
-Figyelj rám!
... de mi a helyzet velem?
- Szeretek-e annyira, hogy be tudjam fogadni felém áramló akármilyen és akárhogyan megnyilvánuló szeretetét?
- Törödök-e vele annyira, hogy békén tudjam hagyni, ha éppen arra van szüksége?
- És figyelek-e annyira rá, hogy elfogadjam, hogy másfele irányuló figyelme nem az én mellőzésemmel egyenértékű?

Közeledik a világvége.
Egy biztos:
sem a napot, sem az órát...
Hála Istennek...
És még egy biztosabb: a dolgaink rendbetételéhez számtalan esély adatik. Nem kell megvárni a költözés utolsó percét. A Taxi Marfát és annak legénységét.
Már előtte alaposan össze kell csomaglni, a csomagokra a jobb eligazódás érdekében cetliket kell ragasztani és készen kell állni a bármikori csengetésre.
Mert - az üzenet nem kevesebb mint emberi időben számítva két ezer éves:
„Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt azt mondjátok: Zápor jön, s úgy is lesz. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: Hőség lesz, s megjön az is. Képmutatók! A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, miért nem ismeritek föl a mostani időt?” (Lk 12,54-56)