Egyszer már írtam kedvenc mesebetétemről, amikor az élet legértékesebb pillanatát kereső szegénylegény találkozik az elátkozott erdőben egy ezerévesnél idősebb szerzetessel, aki keresztet cipel a hátán. Kérdi tőle, hogy ezer éve bölcsességének árnyékában lenne-e olyan kedves megfogalmazni, hogy melyik volt az élet legértékesebb pillanata - amire a szerzetes, nem tudván a választ egy újabb kérdéssel engedi el. Hogy utána tudna-e járni annak, hogy ő mikor és hogyan tehetné le a keresztet, hogy végre megpihenhessen...

Mindannyian keresztet cipelünk.
Sőt, keresztjeink sem egyformák.
Van aki kisebbet, van aki egészen nagyot cipel a hátán.
Egészen addig, amíg meg nem sikerül fejtenie, hogy hogyan és milyen körülmények közepette sikerül attól megszabadulnia, hogy végre megpihenhessen.
Jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül.
A terheken osztozni lehet.
Vannak bizonyos eszközök, amik egész idő alatt a rendelkezésünkre állanak.
Kevésbé jó hír, hogy vannak közülünk, akik egész életükben nem veszik igénybe a rendelkezésükre álló eszköztárat.
Észre sem veszik.
Élnek az elátkozott erdőben, egyedül, választott magányban, mogorván és elsuhan ezer év a fülük mellett, akár egy nap.

Ilyen eszközök például az önismeret.
A megfelelő kérdésfeltevésekkel. Hogy miért pont én, ki az az én, miért éppen azt a keresztet, miért éppen akkorát és egészen meddig is.
Nem járható út - ennek ellenére mégiscsak sokan alkalmazzák - a kereszttől való oly módon való megszabadulás, hogy a másik hátára hanyítjuk. Rendszerint a gyermekeink a szenvedő alanyok, vagy olyan emberek, akikkel osztoztunk terheinkben egy életidőn át - házastársak, munkatársak, barátok, testvérek.

A családtagok egy másik érdekes jellegzetessége a tükörtartási funkció.
A szüleinktől kapott kereszteknek mély győkereik vannak.
Ezek nem mind jó győkerek.
Mint minden tőre - az idő rárak egy bizonyos mennyiségű salakot, szemetet, amitől időnként ajánlott lenne megszabadulni. Nem tesszük, tovább gyűjtögetjük a szemetet köré, így adva tovább megszeppent és naív utódainknak.
Így hat hetedíziglen az átok az amúgy is elátkozott erdőben.
Pedig elég lenne körülnézni.
Közvetlenűl előre meg hátra.
A szüleink közvetítette mintákra és az általunk beidegzett rossz szokásokra.
Azonnal meglennének a megfelelő válaszaink.
De egyszerűbb így.
Nyomorogni és megnyomorítani.
Mert a tükörbenézés aktusa soha nem egyszerű.
Fájdalommal jár(hat).
De éppen ez a fájdalom lenne az ára a keresztből való lecsíszolásnak.

Nézem a gyermekem - ahol gyenge, én is az vagyok, ahol nagyon erős, én tettem azzá.
Benne vannak válaszaim - hordozza szüleim, nagyszüleim átkát.
Nem sikerült felülírni a történelmet.
Pedig a gyógyulás-gyógyítás folyamata roppant egyszerű lenne.
Ott simogatni meg ahol nekem is fáj és ott dícsérni meg, amiben nekem is könnyű.
Kaptam viszi, adtam, hordja.
Mert az ember nincs egyedül.
felelősséggel tartozik és keresztje mindig továbbszáll. Rendszerint arra, akinek már alapból nagyon nehéz.