Sok írásomban szerepel a cigányság kérdésköre. Rendszerint szeretettlejes, pozitív megvilágításban. Mert egy igyekvő ember vagyok. Ennek ellenére nem elfogúlt. Csak hiszek a második esélyben és főként abban, hogy a kategórizálást és diszkriminációt kerülni kell. Mert soha nem vezet jóra.
Ma egy cigány anyukának segítettem munkát keresni.
Dolgozni akar.
Mindenáron dolgozni, hogy kenyeret tudjon tenni éhező gyermekei asztalára.
A keresett pénz nem elég ugyan semmire.
Bármerre ráncigálják a takarót, valami rendszerint kilóg.
Ha számlát fizetnek nem jut ételre, ha ruházati cikket vennének, nem jut számlára, az étel álom marad és ha ne adj Isten megbetegszik egy is a gyerekek közül, akkor csak gyógyszer van és számla, étel meg egyéb extrák nem.
Most éppen beteg volt a kislány.
Hát maradt az összes többi.
Kétségbeesésében elsírta magát.
Ha legalább egy jót ettünk volna ezen a télen. De volt olyan, hogy négy napig morzsákat ettem, amit elejtettek.
Két napokig nem volt semmink.
Sírt a kicsi, mert éhezett. Sírva kérdezett anyuka mikor eszünk. Mondtam neki kicsit késöbb. Addig mondogattam, amig álomba sírta magát az ölömben.

Korházban voltak. Melléjük a korterembe egy rangos család sorsolódott be.
Az anyuka affektálva kijelentette: itt a határ. Ha túllépik elintézi őket.
A fiának a laptopon feltett egy rajzfilmet. A roma kislány nyújtózkodott, hogy láthassa. Igyekezetében elbillent az ágyról és megtartotta esését a másik éjjeliszekrénye sarkában. A fehér anya azonnal nekifogott idegesen fertőtleníteni és mocskos cigányozni. Perceken belül megjelent a férje és torkon ragadta a cigányasszonyt, kérdőre vonva, hogy milyen jogon sértették meg a területüket.
A cigány anya sírva mesélte félelmét és tanácstalanságát.
A megaláztatásokról nem is beszélve, ahogy a másikok grasszáltak és dúskáltak előttük és a cigány kislány csalódottan siratott meg minden egyes számára ismeretlen falatot.

Nincs igazság.
Ahogy abban sincs, hogy ma délelőtt az otthonomhoz közel egy ultraforgalmas helyen bűntetlenül fosztogattak a cigányok.
Irodaház lent, szembe, irodisták a padon, kávéval, cigivel a kezükben. Jövő-menő emberek.
Jöttek a cigányok, felállították a létrát, betörtek az első emeletre és kifosztották az apartamentet.
Az egyiknek az volt a feladata, hogy míg a többiek bent takarítottak - ő kint seperte az erkélyt és a párkányt - hogy hírt tudjon adni az esetleges akció lefújásáról, valamint jelenlétének nyilvánvalósága megtörjön minden egyes gyanakvást.
Sikerült nekik.
A rendőrök már csak újjlenyomatuk hűlt helyével maradtak.

Ahogy abban sincs, hogy az egyik legjobb játszóteret a városban teljesen ellepték, kiszorítva onnan a játszani vágyó fehér gyerekeket. Mert piszkosak, belevizelnek a csúszdákba, beleszarnak a hengerekbe, csúnyán beszélnek és vadak, mint valami vörös patkánysereg.
Akkor azt mondtam magamban nem szabad kitenni őket innen, hiszen nekik is joguk van a parkhoz.
Ma, látván, hogy csak ők maradtak - felmerül bennem a kérdés: és ehhez joguk van, bűntetlenül?
Mégsem gondolom azonban, hogy mindenkit kategórizálni kellene.
Ha cigány vagy vesszél, ha román lennél pusztulj - ha meg fehér és magyar, itt a helyed.
Emberek vagyunk.
Újra és újra meg kell tanulnunk egymásban az értékeket keresnünk.
Mert mindenki érdemel egy sokadik esélyt.