2014. március 29., szombat

Gyermekeinek az életről a leglényegesebb tanításokat mulasszuk el rendszerint átadni. Amit nem kaptunk, nem is adjuk. Mert belénkivódtak a rossz zsigeri minták és hiába tudjuk, hogy mit kellene tennünk, ha gyakrabban győz tudatalatti szinteken a beidegződött helytelen mintasorozat.

Itt van mindjárt a halál.
Ki az közülünk, aki őszintén és tisztán el tudja mondani a credóját a gyermekének úgy, hogy az majd a megfelelő lépészinteken szembe tudjon nézni emelt fővel a halállal. Úgy a sajátéval, mint a szeretett személyével?

Gyakran emlegetem Nagymamámat írásaimban.
Sokan mentek el mellőlem és emberileg mind, egytől egyig a legmegnemfelelőbb pillanatokban. Ahogy említettem nem bánok jól az évekkel. De Nagymamám valami 11 éve mehetett el, ha én tizedik éve élek ebben a kapcsolatban. Mert ez a kapcsolat egy évvel született a vesztességem után. Mai napig siratom. Nem nevelt, nem gondoskodott rólam, hanem elsősorban tanított. És ez hiányzik. Azóta sem találkoztam olyan őszinte és egyenes hátú emberrel/asszonnyal, mint ő volt. Nem volt bájolgó és kedves, aranyos és mamás - hanem elsősorban egy végtelenül bölcs lélekkel megáldott ember volt. Soha nem az van bennem, hogy mennyire szeretném ha még egyszer megölelgetne - mert nem az ölelések embere volt - merev volt, de ugyanakkor rugalmas - mert lélekkel és elmével élt. A teste mintha lebegett volna körülötte. Utolsó időkben már nem is látott és hallott rendesen, gyakran beletántorgott ajtófélfába - tiszta kék, zöld volt mindene. De nem is érezte. Mert ő nem a teste a volt. Na ilyen volt Mami. Az én Mamim. Lélek és elme.
Ha a gyerekek a halálról faggatnak - ezek a képek jelennek meg bennem. Hogy volt és lesz találkozás.
Balázs a múltkor:
- anya én honnan jöttem? és oda megyek vissza?...
Nos igen.
Ilyenek a lényegretörő kérdések.

És ki az közülünk, aki megfelelő leckéket ad a szexualításról.
Az örömökről? A szeretetről?
Istenről és emberről?
Gyakrabban hangzik el az, hogy képtelenek vagyunk szembezézni ezekkel. Még saját magunk előtt is. Fogalmam sincs, hogy mit gondolok fiam - hát honnan is tudnám, hogy te merre indulj el gondolatban...

Illúzióink vannak arról amik vagyunk és azokról a dolgokról, amiket szerintünk birtokolunk.
Mert semmink sincs.
Még mi magunk sem vagyunk meg magunknak.
Iránytű nélkül élünk bele egy általunk ismeretlen világba, idegenek között.
Mindenfélét felkutatunk, ami rendszerint lényegtelen és köze nincs az élethez és annak értelméhez.
Majd ugyanilyen derutáltan belehalunk egy általunk ismeretlen halálba. Sokan közülünk reménykedve abban, hogy semmiféle folytatás nem következik. Mert ha ezt nem értettük meg, mit kezdenénk hát azzal?...

A jó nevelés nem a szabályok betartása - hanem a korlátok feszegetése. A helyes kérdésfeltevés megtanítása és nem válaszok adása. Önismeret és nem környezetismeret. Önszeretet és nem elsősorban önfeláldozás. Mert egyik nincs meg a másik nélkül. És a lépések betartása elkerülhetetlen.
Ismerem magam - készen állok arra, hogy megismerjelek téged.
Vannak megfelelő kérdéseim - kaphatok rájuk megfelelő válaszokat.
Szeretem magam - készen állok arra, hogy elfogadjalak, megismerjelek és megszeresselek téged.
Önmagamon túl is.
És itt kezdődik el a tulajdonképpeni altriuzmus és helyes empátia.
Magamon túl.
De előszö mindig, mindig én j/lövök.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése