Ma már az alma az ami. Finom, de közönséges, könnyen elérhető, sok esetben unalmas gyümölcs. Bezzeg az én időmben - még finomság volt. Csokihoz szökőévente jutottunk - annál finomabb volt hát a baton. Én példának okáért fehérből, ami úgy nyúlott mint a tejgumi képes voltam megenni akár hármat is. A mai napig keresem azt az ízt, de föld nyelte el. A recept birtokosa magával vitte a sírba. Nem sok minden közül válogathattunk - volt az eugenia, amit szétszedtünk, a krémet kinyaltuk és haraptuk belőle, majd egyszerűen eldobtuk, mert a tésztáját nem lehetett megenni. Kőkemény volt. Banánhoz, narancshoz nagyon ritkán jutottunk. A gyári mikuláscsomagban volt egy-kettő. Banánt ha sikerült szerezniük a szülőknek - rendszerint féléretten, mohón megettük. Szerintem nem tudtuk, hogy milyen az érett banán. Volt a melba.... a jó öreg melba. A legjobbat a romarta alatti cukrászdában veszteggették. Hatalmas volt és finom. Már a kehely megért egy bűnbeesést a maga teltkarcsú valójában.
Ott volt a kétféle fagyi, a bembem és fructo - a felejthetetlen tejporos pufi - aminek a receptje szintén a tuljadonossával együtt tűnt el. Hiszen ma is van tejporos pufi, de köze sincs ahhoz, amit akkor ettünk.
A férjem még emlékszik a szappancsokira. Nekem nincs élményem róla. Ezzel szemben rengeteget tudok a karamelláról, amit papírostól kellett fogyasztani és miután elszopogattuk, a csimbókokat illet minél messzebbre köpdösni mindenfele.

Szóval ilyen felhozatal mellett - elképzelheted - az alma úri helyen állt egyhangú menűsorunkban.
Az almát nem úgy ettük, mint a mai gyermek.
Hogy anyuka szépen meghámozza és felcikkezi és tányérra teszi. Nem.
Mindenestől haraptuk, hogy harsogott a fogaink között és megettük magjait, sőt esetenként szárát is.

A szobában, amit a testvéreimmel egyetemben kisiskoláskorunkban birtokoltunk - volt egy éjjeli lámpa. Kis fekete felálló gombbal lehetett kapcsolni fel és le. Valamiért - talán semmiért - volt a kapcsológomb mellett egy lyuk. Olvasás, tanulás közben - mertugye tévé az nem volt - oda dugtuk be az almaszárat. A csutkát magostól megettük és a szárát bedugtuk. Egyszerűen dögök voltunk kivinni a szemetesig.
Egyik délután a lámpa bedöglött.
Akkoriban az éjjelilámpák nagyjából olyan funkciót töltöttek be, mint sok házban ma a tévé. Megállt nélkülük az élet.
Szegény gyanutlan édesanyám, szerelőt hívatott.
Az amikor szétszedte a lámpát egy szemétlapátnyi száraz almaszár hullott az ölébe.
Mondanom sem kell a lámpa azonnal helyrepattant és égett még vagy húsz évet.

Nézem a gyerekeket, ahogy affektálva köpdösik a magokat.
Valahogy úgy érzem, az ilyen emberek majd mindig arról csúsznak le, ami a legjobb.
Halaszthatatlan rövid távú tervem - megtanítani őket rendesen almát enni!