A napokban találkoztam egy férfivel.
Nem annyiban vagy nem úgy volt férfi, amennyiben vagy ahogyan én nő - hanem nemi identitásilag.
Azt hiszem így első körben ez volt a legfurcsább.
Hogy nem érződött rajta nemi kisugárzás.
Aminek az égegyedta világon semmi köze sincs ugyebár életkorhoz.
Ismertem olyan fiatalt, aki mellett úgy álltam, mint egy hal mellett.
És ismertem olyan idősődő férfit, aki kakas maradt élete utolsó lélegzetvételéig.

Mindig kíváncsivá tesznek az ilyen küszöbök.
Mi az ami megöl emberekben vagy ilyen mértékben elhalványít az élet kontinuitásához szükséges állapotokat.
És mondja, hogy női munkát végez.
Nem így fogalmaz.
Inkább azt hangsúlyozza, amit nem tud, ami hiányzik repertoárjából, női kolleganőihez, sorstársaihoz viszonyítva.
Szinte sajnálat, lemondás van a hangjában.
Gondolkodom.
Rég ismerem ezt a fickót.
Soha nem volt kókis típus.
Mintha nemtelen lenne.
Csakember.
Nem férfiember.
Hanem ember.
De az a javából.

Most is betegeket gondoz. Lelkiismerettel, szeretettel, odaadással, kötelességtudattal.
Mintha valamit törlesztene.
Nem ezéleti, hanem valami múltéletbeli vétkeket róna le ilyentén.
Időst gondoz idős után.
Megszeret, ápol, végigkísér, erősít, megnyugtat, elbúcsúzik, eltemet és újrakezdi. Akár Sziszüphosz.

Közben meg igazságtalanságokról mesél. Hogy hol és hogyan verték át. És tudta, de hagyta.
Ő gördítette szelíden felefele a sziklát, majd újrakezdte.

Mintha a múltból lépett volna elő.
Mintha leragadt volna és addig nem szabadulna, amíg be nem fejezi a befejezhetetlent.
Nem sajnálom, hanem határozottan érzem és élem, hogy valósággal megszűnik mellette az idő, tér és minden ami földi.
Lélegzetvisszafojtva figyelem.
A cigiszagon kívűl semmi sem zavar.
Fura, de jó.

Kibaszottul profán, de Isten szemszögéből gondolkodom.
Mi történt itt?
Jött ez a lélek és átlépett mindenen. Törleszteni akart. Vállalta. Születése estéjén kockázhattak Istennel és mondhatta - mennyibe Uram, hogy lemegyek és megcsinálom?...
És csinálja.
Már nem is emlékszik, hogy miért, mióta és pontosan meddig is, de még vagy kétmilliószor felgördíti a sziklát az esélytelenség hegyén.
Majd ahogy jött, úgy is távozik.
A hátsó ajtón.
Senki sem tapsol. Nincs visszataps. Nem lesz hős - habár fontossági sorrendben az elsők között áll.

Ugyanis - kérdem én, s esküszöm nem szoptatlak - a fontos dolgaid közepette hányszor volt időd ilyen önzetlenül szeretni?
Na ugyiugyi?
Pontosan így gondoltam én es.