Minap - eltűnt a kedvenc kollegám.
Itt tudni kell azt, hogy nekem csak kedvenc kollegáim vannak.
Tudod - a gettóban is mindenki jóbarát volt.
Na ez ilyen.
Ha van hatalom, azonnal szövetség is alakul. Nem is akármilyen. Hatékony, jól együttműködő, korrekt, pontos szabályokat felállító és betartó, mindenre elszánt és mindenre képes szövetség.

És minekutána a kollegának jelentkeznie kellett volna, de nem tette, egyedül él, nem teljes egészségi állapotnak örülve - szó ami szó, bepánikoltunk.
Első körben csak rossz gondolatok jöttek.
Aztán azok egyre kollektívebbekké váltak.
Majd kitört a közpánik.
Egymást riogattuk, nyugtatgatás helyett.
Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy felkeressem a lakásán és mindent megtegyek megmenekítése érdekében.

Az út arrafele nagyon hosszú volt. Pedig végig szaladtam.
Fényévek teltek el, míg odaértem.
És nem is tudom mik voltak bennem.

Olyan volt mint egy lelkigyakorlat.
Ami végül abban csúcsosodott a körhinta jellegű cselekmény közepette, hogy megkerült a gyanútlan kollega.
Mit mondjak?
Volt kakaó ebben a helyzetben.
Tanúlság szeretetről, önismeretről, sajnálatról, önsajnálatról, félelemről, negatív érzések elterjedésének sebességéről, pánikról, pánik generálásáról és öngenerálásáról, majd újrakezdésről.

Közben meg történnek a dolgok.
Emberek jönnek be.
Panaszkodnak, sírnak vagy már nem is sirnak.
Nincs étel, lakhatási körülmény, nincsenek jogok, igazság, pénz.
Jönnek és mennek.

Elvesztettem én magam is a fonalat.
Pedig nem is játszottam vele.
Utazgatok mindenfele magamban.
Pontosan látom mi állít meg folyamatosan, mi az ami leszív, hátráltat. De nem állok készen semmire. Most csak állok. Életemben talán először - anélkül, hogy tennék. Vagyok.
Miért?
Hát nem ez minden?