2013. szeptember 20., péntek

Adódnak az emberi élet során komoly töréspontok, amelyeket nem föltétlenül nagy történések vagy események okoznak, hanem egyetlen egy szó, tekintet vagy minor cselekedet, amit elkövetője egyszerű meggondolatlanságból vagy figyelmetlenségből - helyenként tudatlanságból vagy információhiányból követhetett el.
Mindenkinek vannak ilyen történetei.
Annak ellenére igyekszünk elfelejteni, eltörölni, kitaszítani a tudatunkból, jelen vannak és befolyásolnak egy életen át.
Itt fokozódik a szülők, pedagógusok szerepének a fontossága, akiknek egyetlen elmarasztaló szava vagy pillantása traumák forrása lehet az emberiség jövőjét illetően.

Nekem amióta az eszemet tudom, gondom volt az önértékelésemmel.
Volt időszak, amikor igyekeztem túlkompenzálni.
Aztán olyan amikor maga alá gyűrt.
Majd olyan, amikor dolgozni kezdtem vele.
S most olyan, amikor felismertem, hogy együtt kell élnem vele.
Fájdalom, sérelem, amely követ, végigkövet, ami van úgy, hogy kerget, gátol és akadályoz. Éppen emiatt néha meg kell állnom, le kell hajolnom, kézbe kell vennem és szembe kell néznem vele.

Nem fog megjavulni.
Lesznek rossz és jobb időszakok egyaránt.
De ebben az életben marad. Nem fog menni sehova.
Olyan, mint a műtét által okozott heg.
Van.
El lehet fedni tetoválással, csillámporral, púderrel, de még ha mindenki szeme elől is rejtve marad - bennem ott van a tudat, hogy nem szabadulhatok tőle.

Sok sok ilyen szegmense van az életemnek.
Kapcsolódik szinte minden egyes szerepemhez legalább egy.
Itt van mindjárt a helyesírás.
Nem vagyok író.
Blogot írok, amit rengeteg ember követ, mert egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy róla is szól.
Ennyi.
Elvárt lenne a magas színvonal és a precízitás.
De nem valósul meg.
Vannak bennem csíszolatlan gondolatok, amiket megölne az állandó cenzúra, kontroll és a technika.
Ha kell így, rendben van - ha meg nem, tovább kell állni.
Lehetne mögöttem egy ember, aki betölthetné azt a funkciót, amit én nem tudok és akarok. De minek? Ez nem egy kinyomtatott, összeszedett, piacot izgató márka - ez egy nyers blog.
Ha könyv lenne, akkor minden bizonnyal sokat kellene dolgozni ezen.

Megoldás lehetne az is, hogy magyar szakos tanár órákat adjon - aminek célja a rosszul beidegződött helyesírási szabályok kijavítása lenne.
De őszintén - van elég sok fontosabb dolog az életemben, mint hogy erre szánjak időt.
Tehát aki ezt keresi - itt nem fogja megtalálni.
Legfennebb majd úgy járok mint a Hályogkovács. Félelmemben nem fogok írni.

Ami a lélekből jövő, annak örülni kell. Mert őszinte és hozadéka van.
Nem kell eltiporni, bántani, megérinteni - mert érzékeny felület.
Örülni kell neki, vagy egyszerűen tovább kell állni, ennyi a titok.
A baj az, hogy elfelejtettünk vagy talán soha meg sem tanultunk a lélek dolgaival bánni. Ezért a sok összeomló kapcsolat és az ön- valamint az egymás iránti bántás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése