Az én időmben nem igen voltak édességek. Banánt is egy évben egyszer, jó esetben kétszer ettünk, mindenért sorban álltunk és a karamella csak akkor esett jól, ha a papírját le kellett róla szopogatni és csimbókokban jó messzire köpdösni.

Nem volt MP3. De ezzel szemben volt bakelit, aminek olyan hangulata volt, mint magának a zenének, jártam olyan helyen, ahol kürtös, kézzel tekerős lemezjátszót hallgattak - és azt hittem beleörülök a gyönyörűségbe, amikor 5 perc karmunka után megszólalt Tchaikovsky, volt magnó és volt NDK-s kazetta, aminek becsípődött a szalagja - amit aztán külön fel kellett ceruza segítségével gondosan tekerni, kivágni az összegyűrődött, tönkrement részeket, megragasztani és visszatenni a kazettafonba. De nem magányosan hallgattuk, hanem közösen. Nem magunk elé meredve, hanem közösen ordítva a szöveget és tombolva, megállás nélkül hajnalig - mert mi ilyen fiatalok voltunk.
Akkoriban még együtt bulizott a város.
Közös zenére, közös tánccal, hatalmas nagy egymás iránti meg nem szűnő szeretettel.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először hallottam vissza felvételről a hangomat.
Annyit és olyan inteznítással kacagtunk, hogy összepisiltük magunkat.
Napokat szorakoztunk a vételezéssel és visszahallgatással.
Késöbb jöttem rá, hogy ennek oktató, formáló, nevelő jellege is volt a humor mellett - hiszen javított hibákat, önértékelést, rossz beidegződéseket, szünetett meg haragot, elszigetelődést és tett eggyé és örök baráttá embereket.
Felnőttként már nem volt rám ilyen hatással az első tévésmeghívásaim visszanézése.
Nem humorral, hanem haraggal tekintettem magamra.
Nem elnéztem a hibáimat, hanem felróttam magamnak.
És nem közösségben tettem, hanem magányosan.
Ma már ott tartok, hogy meg sem nézem, csak ha én is jól éreztem magam benne.

De a tükör az minden időben fontos.
Mert az amit magunkról gondolunk ritkán és kevés eséllyel egyezik azzal, amit más gondol rólunk, illetve amik, akik valójában vagyunk, amilyen hatást kiváltunk emberekből viselkedésünk és hozzáállásunk által.
Amikor fiatal eggggyetemista voltam - volt egy kiválló tanárnőnk, aki vette a fáradtságot és az egyéni segítőbeszélgetés módszertanának tanulása közben, mindenkit lefilmezett, majd kiértékelt, kiértékeltetett. Hogy ennek mekkora volt a hozadéka, azt el nem tudom mondani. Késöbb a csoportmunka módszertanát is így sajátítottuk el... - felejethetetlen idők. Amikor még létezett egymásra szánt idő és nem az számított, hogy 8-4ig vagyunk, hanem az, hogy mennyi a munka. Mert minőségi munkát végeztünk.

A napokban megkeresett egy család gyermekük elszigetelődésére panaszkodva, akit szeretnének beilleszteni valamilyen közösségbe, ahol jól érezhetné végre magát.
Tiszteletem a család előtt, hogy összefogással keresnek megoldást a problémára, de valami ide vezette őket.
És ahogy mélyűlt a beszélgetés, teltek a percek - viselkedésükkel, szavaikkal, gesztusaikkal mind nyilvánvalóbbá vált, hogy hol van elásva a kutya.
Eszembe jutott a kamerás tanulásom időszaka.
Mennyivel könnyebb lenne számukra is a megértés és a megfelelő alternatíva kiválasztása, ha kívűlről látnák önmagukat. Mint egy tükör, mint amikor eligazítod a felcsúszott szoknyádat, mert pontosan látod, hol van a rendellenesség.

Kellene hasonló tükrök az életben, mert nagyon fontosak.
Nekem például ott vannak a gyerekek.
Soha nem torzítanak és kíméletlenek.
Mert ilyen a jó tükör...