Kétségtelenül román eredetű az a mondás, amelynek lényege a gyermeknevelés terén lerakandó alapkövek fontossága, amely hozzávetőlegesen az első hát évre terjed ki. Cei sapte ani de acasa... - mondja a román és ennek nyomán hét év otthonról... - mondja az erdélyi magyar.
Merem feltételezni, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik úgy vélik, hogy ez az első hét év bármire is elegendő.
Egyenlő a nullával.
Ugyanis a gyermeknevelés hasonló a Kőműves Kelemen legendához.
Amit felépítünk reggel, leromboltatik estére és amit este, reggelre lesz hűlt helye.
Hiszen ahogyan az óvodáskorú gyerek abban a pillanatban készen áll a szabályszegésre, ahogy az édesanyja elhagyta a szobát -  a nincs itt, a szabály sincs érvényben logika mentén, úgy a kamasz is hasonló képpen cselekszik, házon kívűl.
Fontos, fontos nem is vitatom, hogy ki mennyit, hogyan, milyen mértékben, milyen technikával alapozik gyermeke életében, de nem elégséges.
Sziszüphoszi munka a nevelés.
Soha nincs vége és ritkán látványos az eredmény, amit nagy nehézségek árán sikerül elérnünk.
De gondolom, nem is emiatt tesszük - legyünk szülők vagy pedagógusok.
Hanem szeretetből.
Mert mást nem is tudnánk tenni.
Erre teremtett bennünket az Isten és kész.
Hivatás vagy semmi - a mindent vagy semmit analógia mentén.

Amióta egy hatalmas, minden korosztály számára alternatívákat kínáló játszótér mellett élünk, van alkalmam közelről megfigyelni a kamaszokat.
Van, hogy nagyon elszomorítanak.
Mert kockázatos a viselkedésük.
Mintha minden egyes szavukkal, tettükkel segélykiáltások tömkelegét adnák le, csak éppen nincsenek vevők a közelükben, akik az általuk leadott jeleket dekódolni tudnák.
Mi van a szülővel?
Mi van a kapcsolatokkal?
Miért nem beszélgetünk? Kiáltunk, nevezünk nevén dolgokat? Miért ugrunk bele a szakadékokba öszántunkból, miért nem elég az időben leadott segélykiáltás ahhoz, hogy megmentsük egymást? Önmagunkat?

Emlékszem magamra.
Hasonló módon éltem. És nem kértem segítséget. Úgy éreztem nincs kitől. Elég mindenkinek a maga baja. Mellesleg, elég is volt. De nekem akkor és ott szükségem lett volna segítségre. Sok mindentől megmenthetett volna egy segítő kéz.
Ugyanezt látom ezeken a fiatalokon is.
Elengedi a szülő.
Tiszta. Pénz van nála. Rendezett .
Beülnek az általuk alkotott szemét kellős közepébe - köpnek, harákolnak. Egymást túllicitálják a trágárságban és a kockázatos viselkedési minták produkálásában.
Fogy a cigi. Sokszor pia is. Nő a bánat, mélyülnek a szakadékok.
Nincs irgalom.
Messze mindenki.

Ma két lány.
Fehérek.
Egy román és egy magyar. Barátnők.
Minden nap itt vannak.
A magyar kistestvérére vigyáznak közösen.
Komolyan veszik a feladatot.
Máig.
Ma jöttek a cigány fiúk.
Nem a normális fajta, hanem az elvadúlt.
És mind rosszabb és rosszabb lett.
Egyszer jött egy fiú, aki belerugott az egyik lányba, akiről késöbb kiderűlt, hogy a barátnője.
Aztán - mindkettőjükkel csókolózott.
Aztán, jöttek a nagyobb fiúk. Akkor a rugdosó hátrább húzodott, átadva a terepet, akár egy farkas a falka alfahímjeinek.
És azok a lányokkal szabályszerűen játszani kezdtek.
És a lányok lépésről-lépésre mentek közelebb gyanútlan a szakadékba.
Buták voltak?
Naivak?
Tapasztalatlanok?
Nem tudom.
Csak azt éreztem baj lesz.
És nem tehetek semmit.
Ki vagyok én?
Mi közöm?
Hol vannak a szülők?

Most őszintén.
Meg kell menteni az embereket? Vagy hagyni kell a dolgokat a maguk medrében folydogálni?
Ha Isten nem szól bele, kicsoda vagyok én, hogy belebeszéljek?
Egyáltalán - szolgálhat valakinek javára, ha bántalmazzák?
És hány embert lehetne megmenteni?

Vannak szocmunkások, akik külföldön mentenek ki lányokat a prostítució karmaiból.
Lehetne ugyanazzal a technikával megmenteni gyerekeket parkokból is.
De kinek lenne a feladata?

A szülőnek - hogy ne hunyjon szemet a kölyke élete felett - a nem látom, nem fáj attitűddel.
A pedagógusoknak - mert igen sokat tehetnének ennek érdekében.
És nem tudom, mert tele de s tele vagyok fájdalommal.