Mondják, hogy az ember arcán születése pillanatától rajta van a neve. A szülő ha nem túlzottan alélt, sokkos vagy merev - egyszerűen megpillantva saját, firssen született gyermekét - egy misztréiummal néz szembe, aminek, nem mellesleg neve is van.
Akkor abban a momentumben kell Ott lenni, jelen lenni.
Késöbb már túl sok minden befolyásol és közrejátszik - elbarikádozva az útat a szabadon áramlás elől.

Itt volt Anna.
Na ő látod Borókának készült.
Ahogy Balázs is Péternek.
De egyszerűen ott, akkor az első pillanatban tudatta velem, hogy gátá, ő márpedig Anna lesz, ha tetszik, ha nem. És vettem az adást.
Azt már említettem, hogy jóval késöbb derűlt számunkra fény a neve igazi jelentésére.
Az Úr megbocsátott....
Hát nem kegyelem két menekülésben lévő ember számára?
A gyerek megjött és Isten szólt. Ennyi.

Volt egy cigány mellettem a szülészeten.
Abban a pontban 24 órás kínlódással a nyolcadik szülést néztem végig élesben. Mondtam is az uramnak a szülészetről jövet, hogy ez az a pont, amikor leszbikus már biztos, hogy soha nem leszek. Nem értette. Nem is baj, én annál inkább.
S az a cigányasszony - valószínű mélyen elhatározhatta a születendő gyermek nevét. Fájdalmai közepette kérdezték amikor a gyerek feje már kint volt, hogy na...hogy is fogják hívni.
Ordítosan vetette eléjük:
- Rupi!
És ha lány lesz?
- Akkor is Rupi.
Ránéztem a gyerek nyálkákkal borított fejére - s mit ad Isten, tényleg olyan rupis volt, hogy kétség nem is fért hozzá.
Pár évvl késöbb viszontláttam egy Rupit a szeméttárolónál, aki olyan Anna korú lehetett. Természetesen nem tudhattam, csak gyaníthattam, hogy ez az én rupim.
Kérdeztem tőle a biztonság kedvéért, hogy mikor született.
Mondta, hogy nem tudja hány éves, de amiko ő született már nincs hideg.
Stimm...az én rupim volt.
Mindenemet odaadtam, ami nálam volt.
Nevetett, nem értette.
De látszott rajta, hogy ezt a trükköt, ha már így működik, máskor is beveti.

Na de a rupiság sem minden.
A név mellett ott rejlik az emberi arcon az életút, a sorsszerűség - amiben én ugyebár keresztény ember lévén eleve nem hiszek.
De szakemberként látok munkát egy-két olyan feladattal, amit magunkkal hozunk, amivel szinte együtt születünk.
Azáltal a szülők által, akiket választottunk, kaptunk - problémacsomagostól, mindenestől.
A bagázs eleve köt.
Belecsöppenünk a családi titkok, feladatok, traumák, csontvázak, tudatok, emlékek, tárház kellős közepébe.
Nyilván céllal.
Van valamink, egy puzzledarabunk, ami éppen oda illik bele.
Ami egy plusz lesz, egy többlet, egy erőforrás azon család számára, ahova meghívott bennünket a Teremtő Isten.

Elsőrendű feladat tehát ennekokán az Önmagunk megismerése - ki vagyok, honnan, hová tartok és miért, azaz milyen célokkal és alcélokkal.
Másodrendű a rendelkezésemre álló alternatívák felkutatása.
És állandó ennek a puzzledarabnak a találtatása, használata, illesztgetése - majd pedig egy olyan darab megtalálása, ami illik úgy az én egyéni építményemhez, mint a családoméhoz.
Mert ha nem, egyszerre megy szét három valamilyen mértékben már kirakott kép.
Persze egy újabb rend és újabb mintázat reményében, akár a kaleidoszkóp, de az új mintáig még hosszú és rögös az út.

S ha ez mind így van - mert nem állítom, gondolom - kérdem én, mennyit végzünk ebből tudatosan?
Hányat vallunk feladatunknak ezek közül?
És hányan adjuk tovább gyerekeinknek ezt a nélkülözhetetlen tudást, tapasztalatot - a sok marhaság helyett, amivel nap mint nap tömjük?