Iskolakezdés előtt valamikor volt egy történetem a nyomorgó családról, akiknek egyetlen egy telefonhívás változtatta meg az életét.
A jótevő telefonáló személy kilétét tiszteletből nem fedtem fel.
Pedig megérdemelte volna.
Sokkal jobb lenne a világ ha a napi hírekben is nem az folyna, hogy ki kit mivel és hogyan nyomorított meg, hanem arról, hogy kikitmennyirekevéssel tett feledhetetlenül boldoggá.


Ma a Polgárjenő Hivatalban volt elintéznivalóm.
Összetalálkozom a nagymamával, aki erején felül rendez a semmiből ki tudja hány gyereket.
A nyakamba ugorva hálákodik amiatt, hogy hozzá irányítottam azt a jótevőt, akinek köszönhetően megváltozott az ő és az általa nevelt gyerekek élete.
Mint minden történetnek ennek is annyi oldala van, ahány szereplős.
Most a gyerekeké a fontos.
Akiket otthagytak a szülők egy beteg, nyomorgó nagymamánál, sok más hasonló helyzetben lévő gyerekkel. Számukra a vakáció nem tengerpart, egotikus sziget vagy síparadicsom.
Jó mert nem csúfolódik velük a többi gyerek ütött-kopott, elnyűtt és divatjamúlt ruháik miatt.
És határozottan rossz, mert sokszor az az iskolában kapott tej és kifli jelenti a legkisebb gyerek napi élelmiszerét, míg a többiek természetesen éheznek.

A mama szorítja a karjaimat rámkulcsolt kezeivel.
Hálából tart, de erős érzelmei inkább fenyegetésként hatnak egy külső szemlélő számára.
Mindketten sírunk.
Meséli, hogy hónapok óta nincs villany. Igyekeznek napvilág befejezni a tanulást, leckéket, mert sötétben sokkal nehezebb.
A gyertya meg pénzt...
Jó, hogy nincs villany - meséli. Senki sem hagyja utolsó percre a leckéit. Mindenki igyekszik befejezni azokat. Amikor meg elveszik, fekszünk a sötétben, átismételjük a leckéket, majd történeteket mesélünk egymásnak.
Nincs tévé
Nincs számítógép
Nincs internet
Van tanulás
Van összemelegedés, összebújás, szeretet, összefogás és olyasmik, amiket egy módos szülők gyereke soha életében nem fog megismerni.

Ha templomba mennek - első akiért imádkoznak a jótevő.
A facebook, a blog?, rajtam keresztül került hozzájuk.
Pont akkor amikor nagyon kellett.
Éppen akkor, amikor azt hitték nincs tovább.

S tudja a sok csoda hátán mi volt a legtöbb, a felejthetetlen, a kitörölhetetlen, a felfoghatatlan?
Hogy a gyerekek saját maguk választhattak. Amit kívántak.
Én először mellettük álltam és mondtam, hogy a legolcsóbbat, hogy jusson, de akkor a fiatal nő mellém lépett és mondta, hogy hagyjam őket...
És én sírtam.
Életembe először bent és örömömben.
Azóta is minden nap elemlegetjük.
Reggel felveszik a szép ruhákat, szép cipőt, amit kaptak. Elmennek iskolába. Majd amikor hazajönnek, kikefélik, kitisztítják, majd elteszik a tasakba, hogy baja ne essék...

Magam előtt látom a szarisbüdös gyermeket, aki hazamegy, lerugja, a kérgeire taposva több fizetés árnyi cipőit, márkás és pofátlanúl drága ruháit, hogy felvegye huszonöt melegítője egyikét, ami természetesen szintén ugyanolyan elfogadhatatlanúl drága.

Állt az asszony és mesélt.
Nem is a szája, hanem a lelke és a szemei.
A kezei görcsösen kapaszkodtak belém.
Percekig toporgott az élet a lábaink előtt.
Hallgatózni jött oda.